De nézzük meg, hogy mi, konzervatívok mit nem tekintünk szabadságnak. A szabadosságot biztosan nem. Baloldali „barátaink” úgy gondolják, hogy – ahogy az egész társadalmat vagy a nemi identitásokat – a szabadságot is az emberek kreálták, tehát az folyamatosan alakítható és változtatható. A posztmodern irányzatok odáig mennek, hogy a szabadság az, amit az adott egyén abban a pillanatban éppen kényelmesnek érez vágyai kiteljesítéséhez. Ne legyenek kétségeink, ők tapsolnának a farkas szabadságának, hogy felfalja a bárányt. Feltéve persze, hogy haladó, szocialista farkasról és konzervatív bárányról van szó.
Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy a szabadságot – meghatározott céllal és rendeltetéssel – a Teremtőtől kaptuk. Hisszük azt is, hogy Isten a szabadságot nem véletlenül adta nekünk, hanem azért, hogy teljes életet éljünk, hogy boldoguljunk, hogy gondoskodjunk családunkról és gazdagítsuk társadalmunkat. De, ami a legfontosabb, hogy szabadon – kegyelemből és hit által – megtaláljuk a hozzá vezető utunkat. Mivel szabadságunk felülről szállt le hozzánk, így annak törvényi kifejeződését, a jogainkat is Isten természetes rendjének kell ihletnie. Vagy más szavakkal: ilyen tekintetben a jogok nem rugalmasak, simulékonyak és főleg nem genderfluidok. A józan ész talaján kell állniuk, a közjót kell szolgálniuk, és kötelezettségekkel járnak.
Ellenfeleink folyamatosan új „jogokat” kreálnak maguknak, előidézve a „szabadság” és az „egyenlőség” folyamatos harcát. Olyanokat, amelyeknek semmi közük az imént említettekhez, és még az első generációs emberi jogokat – például a szólásszabadságot – is porig zúzzák. Manapság úgy tűnhet, hogy mindenkinek joga van a safe space-hez, az eltörléskultúrához, a másik elhallgattatásához, a veszélyes bűnözőknek a kényelmes börtönökhöz. A jelek szerint a férfiaknak joga van a szüléshez vagy ahhoz, hogy a női kontaktsportokban összeverjék a nőket, feltéve, hogy ezek a férfiak „nőknek” vallják magukat. Vannak országok, ahol az egyén kedvére élhet kábítószerrel, akár kemény drogokkal is. Merthogy ez a szabadság része, joga van hozzá. Az indoklás éppoly egyszerű, mint amennyire káros. A liberálisok az egyént tekintik a társadalom alapjának, az individuális jogok pedig csak eszközök a vágyak korlátlan kiteljesítéséhez. Úgy vélik, hogy az ilyen vagy olyan identitáscsoportba zárt embereknek és közösségeiknek szorgalomtól, teljesítménytől, elvégzett munkától függetlenül ugyanazokat az eredményeket – vagy éppen pozitív diszkriminációt – kell élvezniük. A „pozitív” az ő megfogalmazásukban pedig nem más, mint amit az egyén aktuálisan trendinek, divatosnak érez.