Lehet-e boldog az ember? S ha nem, miért nem? Ez tehát a kérdés, és aligha hinném, hogy könnyű lenne erre egy megbomlott világban, egy szünet nélkül egymás ellen fenekedő világban válaszolni. Nem is hinném, hogy sikerül. Legfeljebb csak annyi „vigasz” kínálkozik, hogy bár nemigen lehet boldognak lenni, de legalább meg kell próbálni. Az egyes ember tud boldog lenni, ez vitathatatlan. Hogy meddig, s milyen feltételek mellett, az már más kérdés. Hiszen egy ember már attól is lehet boldog, ha egy eljövendő ünnepre valaki boldog ünnepet kíván neki. Mert úgy érzi, törődnek vele. S ez már lehet egy percnyi boldogság. A gyermekek élete például sok boldogságot rejt – most ne gondoljunk a sajnos gyakran megtapasztalt ilyen-

olyan bűntényekre, melyek napjainkban is kiderülnek. Azt viszont tapasztalhatjuk, hogy a gyermekek boldogok, amikor belefelejtkeznek a játékba. Az ifjak boldogok, ha szerelmesek, ha gyermekük születik, a szülők boldogok, ha szépen el tudják tartani a családjukat, a család meg boldog, ha ifjú vagy már kevésbé ifjú tagjai jól boldogulnak az életben, s még az egészségüket is meg tudják őrizni. A nagyon okos lélektanászok állítják, s miért is ne hinnénk nekik, hogy egyetlen ember sincs a földön, akinek ne borulna árnyék a boldogságára. Hiába tudjuk, hogy melyek a boldogság kritériumai – úgy is, mint a kiegyensúlyozott közélet, a jó egészség, a harmonikus családi élet, a kedvelt munkahely, a gyermekáldás, s még sorolhatnánk, azért az elérhető boldogságot meg tudja akadályozni, ha a boldogságra vágyók, vagy az éppen boldogok életére árnyék ereszkedik. S az árnyékokat bizony nem lehet könnyen elzavarni. A földi értékek nem örök értékek, ezt kellene sokaknak megérteniük, és boldogabbak lesznek. Hány fényes karriert, hány mérhetetlen gazdagságot magukénak tudó, hány bálványozott ember pályája jutott lejtőre a szemünk előtt, akikről pedig azt gondoltuk, ők az örök boldogok. Tévedtünk. Mert ilyen nincs ezen a Földön, vagy ha van, akkor még nem fedtük fel a titkát. Nos, a szüleimről rám maradt egy féltve őrzött mese. Valamikor a harmincas évekből való, s éppen azzal foglalkozik, hogy lehet-e boldog az ember e világon? S ha már a boldogságról, és annak a lehetőségéről kezdtem el írni, közre adom azt a szép – nekem legalább is sokat jelentő, 1936-ban megjelent – mesét, amely arról szól, hogy vannak emberek, akik lehetségesnek tartják a boldogságot ezen a világon. Íme: „New York és Brooklyn amerikai városokat hosszú híd köti össze. A kora reggeli órákban néptelen a híd, a hídőr saját gondolataival van elfoglalva, vagy ha azokkal végzett, ásít és sétál. Így is észrevette, hogy valaki, még Amerikában is szokatlanul korán és szokatlan sietséggel a híd felé igyekszik. Jólöltözött, jómódú embernek látszik, de viselkedése gyanúsan az életuntaké. A hídon, rosszat sejtve az egyik oszlop mögé rejtőzik, ahonnan megfigyelései szerint az öngyilkosok a vízbe szoktak ugrani. A siető férfiú is ezt a pontot választotta élete utolsó állomásául – s már föl is ugrott a híd karfájára. A hídőr biztos ugrással és fogással átölelte a „jelöltet” és levette a hídkarról. Ám az elszánt ember kiabálni kezdett: hagyjon engem, semmi értelme az életemnek, úgyis mindennek vége, bocsásson el engem, hogy pontot tegyek az életemre: mindent megpróbáltam, vállalatom csődbe jutott, nem bírom tovább … Nem! – felelt a hídőr –, itt marad és én segítek önnek. Az élet mégis csak szép és minden jóra fordul …csak türelem és bátorság, testvér! A sok unszolásra aztán a halálra szánt ember negyedórányi időt adott annak bizonyítására, hogy érdemes élni. A hídőr egész szíve melegével bizonyította, hogy az élet szép, s minden jóra fordulhat. Ám a pénzember továbbra is reménytelennek tartotta sorsát. Letelt a negyedóra. Az üzletember újra a hídkarra ugrott. A hídőr utána kiáltott: Várjon, vigyen engem is! Egymás szemébe néztek hosszan, megértőn és – együtt ugrottak a mélységbe.”

Egy ilyen történet a boldogságról, boldogtalanságról, valamint annak értelmezéséről és megértéséről, nem éppen a korai ifjúság jellemzője. Sok idő kellett ahhoz, hogy meg tudja fejteni az ilyen „nehéz” mesék értelmét az ember. A fentebb emlegetett történet is sok megoldandó feladatot ad nekünk. Azt például, hogy próbáljuk megválaszolni, lehet-e boldog az ember ezen a világon? S ha lehet, hogyan lehet? Ha nem lehet, miért nem lehet? Egyáltalán, meddig lehet? Mik a feltételei? A Bibliánál jobb és biztatóbb magyarázat ezekre a kérdésekre aligha létezik. Abból kiderül, hogy örök boldogság a Földön aligha létezik. S ha már – miként e cikk elején is felvetettem – az előttünk álló időszak, egészen az újévi ünnepek elmúltáig telis-tele lesz boldogság-kívánságokkal, hát álljon itt a világ legnevesebb írásából, a Bibliából vett idézet, vagy inkább felelet arra, miként is lehet az ember boldog ezen a földi világon? Nehéz kérdés, nagyon nehéz. Jób könyvében azt olvashatjuk, hogy „boldogok a szelídek, az erőszaktól idegenkedők, a szerények, a sorban utolsók, az igényeikről másokért

lemondók, az e világot és annak polcait elvesztők, akik az előnyök, a hatalom helyett reménységben bírják az Isten földjét, melyben ismeretlenek a jelen lévő gonosz világ indulatai.” Ez egy válasz a kérdésre, nyilván létezik több is. Mindenesetre azt sugallja, amit a Biblia: az élet örök. Az örök elégedetleneknek üzent szerintem Petőfi is annak idején, amikor megírta, hogy a boldogság egy barátságos meleg szobában is létezik, de örök boldogság itt a Földön nincs.

S ha már a boldogságról merengtünk a közelgő ünnepek jegyében, akkor hívőknek és hitetleneknek álljon itt egy Endrődi Sándor vers: Az élet: láz című.

„Az élet: láz, a munka: égés, / A nap küzdelme hajsza csak. / Dulakodunk a betevőért, / Kergetnek dicsvágy és harag. // Öklözzük egymást jobbra, balra, / Ha kell, ölünk lépten-nyomon. / Elfordulunk az égiektől, / Kapkodunk hitványságokon. // S ez így tart, így megy mindhalálig, / Míg végre benned, óh Uram, / Hívságtól menten, lárma nélkül, Elszunnyadunk mindannyian.”

Tehát minden kedves olvasónak boldog boldogságkeresést kívánok. Nem csak ünnepi időkre.

A szerző újságíró