Talán a pampanyúl felbukkanása Békéscsaba környékén volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy tényleg, visszavonhatatlanul megváltozott minden és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. A medvékre valójában már fel sem kapom a fejemet, nem kell Tusnádfürdőig utaznom azért, hogy esetleg összefussak egy-két kifejlett példánnyal és gyakorolni tudjam a tanultakat. Nem játék, nem szaladgálunk, mert amilyen piknikus, olyan fürge, fára sem mászunk, mert abban is lényegesen ügyesebb, a legjobb, ha hibernáltnak álcázzuk magunkat, aztán majd meglátjuk. Stratégiai hidegvér, az kellene, pláne ebben a nagy melegben.
A kenguruinváziót már rezzenéstelen arccal fogadtam (vombatkíséret nélkül érkeztek), és bár tisztelettel adóztam a jószágok befogásakor megnyilvánuló hatósági és civil kurázsinak, hamar túltettem magamat azon, amit néhány évvel ezelőtt még különösnek gondoltam volna. Ha kenguru, hát kenguru, na és, ahogy a néhai Horn Gyula mondta lényegre törően, nincs itt semmi látnivaló, el lehet tolni a biciklit. Most, hogy megúsztunk egy kóbor napkitörést is, az azért felrémlett, hogy mi jöhet még az ufókon kívül, már azon túl, hogy lidércek kószáltak a Dunántúl csodás pannon égboltján (szinte lehetetlen meglátni őket, ami egy lidérctől persze elvárás, de attól még itt jártak) és hogy kísértethajót sodor partra az óceán.
