A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az elvont államhatalmat, ennélfogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben sajátjának az országot. A király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat – a népszuverenitás elvének csírájára figyelhetünk fel ennek kapcsán. Ezen eszme tehát igen korszerűnek számított egyéb európai államokkal összevetve, így büszkeségre ad okot a hagyományokhoz hű magyarságnak.
A történeti alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető a történeti alkotmány elvrendszere, így az megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesi szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkriminációmentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem éppenhogy kiterjesztették. A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis – ahogy akkor fogalmaztak – mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem kiváltságokban részeltettek minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére.
Magyarország államformája szinte egy évezreden keresztül királyság volt, élén a királlyal. Az uralkodó hatalma azonban már igen korán – szemben számos középkori állammal – mai szóval „fékekkel és egyensúlyokkal” volt kontrollálva, a törvényhozás terén a parlamentnek igen régóta jelentős szerepe volt. A király csak onnantól uralkodhatott, hogy megkoronázták, és e szertartással egyidejűleg az alkotmányos feltételeket elfogadta. A magyar Országgyűlés hatáskörei az uralkodó irányában – a korabeli államokkal összevetve – tágabbak voltak. Tehát a hatalommegosztás eszménye hazánkban dicséretesen korán megnyilvánult.
Mindazonáltal a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament fogalmilag kizárt, hogy hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg formailag. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, amely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.
2010-ben egy demokratikus választás során kétharmadot szerzett, az összes szavazó több mint fele által legitimált többség kapott felhatalmazást az alkotmányozásra. Így született meg Magyarország alaptörvénye 2011-ben, amely saját értelmezési hátterének deklarálta a történeti alkotmány vívmányait. (Az Alkotmánybíróság a 33/2012. [VII. 7.] AB-határozatban ez utóbbira alapozta döntését a bírói függetlenséggel kapcsolatban.)
Ha már írott alaptörvénnyel rendelkezünk, ildomos néhány olyan hasonló vezérelvet szövegszerűen is kodifikálni, amelyek egykor a nemzet lelkébe ivódtak.
A közelmúltban a parlament visszaállította a megyei kormánymegbízottak tekintetében a főispáni titulust, amely sokak részéről ellenkezést vagy értetlenséget váltott ki. Az ispáni, főispáni tisztség a történeti alkotmány szerint az egyik legfontosabb feladatkör volt, történelmi nagyjaink közül sokan viselték. Csak példálózva: Hunyadi János, a Rákócziak, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula. Mai terminológiával a központi kormányzat embere volt, akit a végrehajtó hatalom fejeként a király, majd a kiegyezést követően a kormány nevezett ki. Léteztek egyes családokhoz tartozó örökös főispánságok is, illetőleg az alispáni pozíció a mai rendszerhez viszonyítva a megyei közgyűlés elnökének felelt meg. Pest megye főispánja tisztségénél fogva a nádor volt.
A Rákosi-rendszerben – a történeti alkotmánnyal egyetemben – teljesen illegitim módon törölték el a főispánságot, csupán azért, mert a nemzeti hagyományokkal gyökeresen szakítani akartak. Ezért már a rendszerváltás küldetése lett volna a titulus visszaállítása 1990-ben. Akkor ehhez a kétharmados felhatalmazás hiányzott, illetve voltak a nemzet számára égetőbb, sürgős ügyek. Tegyük hozzá, a megyéket felügyelő központi tisztségviselőket más névvel lényegében reaktiválták, köztársasági megbízottak, majd közigazgatási hivatalvezetők lettek, illetőleg az új alaptörvény rendszerében kormánymegbízottak. Utóbbi elnevezést sajnos még jogászok is összekeverhették a teljesen eltérő hatáskörű kormánybiztossal. Sok mai államban létezik analóg pozíció, utalhatunk itt a francia prefektusokra.
Nem tudom elfogadni azon érvet a titulus visszaállítása ellen, hogy számos főispán kompromittálódott a világháború borzalmai közepette. Ez ugyanis nem a tisztség, hanem ad absurdum a viselőjének lehet a bűne. Ilyen alapon egy kollaboráns rendszerben „a miniszter”, „az államtitkár”, „a polgármester” is lejáratódhat. Akkor ezeket a kifejezéseket sem lehet többet demokratikus rendszerben használni? Gondolhatunk A kőszívű ember fiainak (történelmi gyökereken nyugvó) történetére, amelyben éppen a nemzeti hagyományokat megtestesítő főispánokat sírták vissza a megyék a császár által rájuk oktrojált adminisztrátorokkal szemben az 1840-es években.
Számos ország használja ma is a történelmi titulusokat. Persze főképpen a monarchiákra igaz ez. Legfőképpen Nagy-Britanniára és a Lordok Házára utalhatunk. Ám az is tény, hogy az államfői poszt a legtöbb helyen egy jelképes méltóság, az uralkodók hatáskörei ma a legtöbb államban nem különböznek egy parlamentáris köztársasági elnök hatásköreitől, mint ahogy az államok berendezkedése sem tér el érdemben. De például a köztársasági Lengyelország területi egységeinek vezetői a rendszerváltozás után is vajdák lettek. Németország miniszterelnöke pedig ma is kancellár. Mint a történelmi időkben is volt. De még Hitler kancellári tisztsége sem nyomta rá ezen elnevezésre ördögbélyegét. Amennyiben megtalálnánk modern analógiájukat jogállami tartalommal, felvetődhetne még egyéb történelmi tisztségek újabb használata is. Például nádor, országbíró, tárnokmester.
A történelmi örökség egyben hatalmas elvárás is. A mai főispánoknak dicső történelmi elődjeik erkölcsi tartását kell zsinórmértéknek tekinteniük.
A szerző alkotmányjogász professzor
