A magyar ifjúsági irodalom egyik, máig nem kellőképpen méltányolt kiválósága, az elsősorban úgynevezett tengerészregények (Matrózok, hajók, kapitányok; Kalózok, bálnák, tengerek; Csempészek, hősök, kikötők; Az elveszett sziget; Az Óceán Császára) szerzőjeként ismert Dékány András azt írja a Dél-Amerika déli csücskén, a Tűzföld legalsó pontján található Horn-fokról, hogy régen Vihar-foknak is nevezték, és a lehetetlen természeti körülmények – szörnyű hideg, rettentő szeles-csapadékos időjárás, ennek következtében állandóan vadul és kiszámíthatatlanul hullámzó, viharos tenger – mindenekelőtt a vitorlás hajók számára tette lidércnyomássá a Hornt és környékét. „Nem lehet átjutni a Horn-fokon” mondogatták időtlen időkön át, s Dékány megidézi e baljós vidék küllemét is: „Fekete-szürke tenger, a messzeségben fekete-szürke sziklák, szigetek, bőgve száguldó szél, unos-untalan lecsapó jeges eső, hóvihar (…) egyik sziget a másikat követi (…) de a legfeketébb és a legkietlenebb mégis maga a Vihar-fok, a Horn!”
A Horn, igen.
Horn Gyulát életemben kétszer láttam közelről. Először 1990. március 15-én, a szegedi Sajtóházban – külügyérként az ekkor először a nemzeti ünnepen tartott magyar sajtó napjának reprezentatív vendége volt. Igyekezett közvetlen és barátságos lenni – néhányunk akkorra már vagy három éve mindenféle vad és – szó szerinti idézet Sz. Simon főszerkesztő elvtárstól –, „gőzösfejű” nacionalistaként elkönyvelődvén, kissé elhúzódva figyeltük a nagy kedélyes barátkozást-poharazgatást-csevelyt, sok kokárdával és – gondolom – még több konyakkal (whiskyvel?), vidáman, felszabadultan és valahogy (vagy csak én láttam így?) magabiztosan. Nagyon magabiztosan. Több mint fura módon akkor, éppen akkor, ’90 márciusának idusán, alig néhány héttel az első szabad választások előtt. Ó, sancta simplicitas, ó, szent együgyűség, mondták valaha a rómaiak, és igazuk volt.
Másodszor hat évvel később, a Budapest Kongresszusi Központban láttam, az akkor (még) Csoóri Sándor vezette Magyarok Világszövetsége által 1992 után másodízben megszervezett Magyarok Világtalálkozóján. Az előcsarnokban kávéztunk vagy hatan áldott emlékezetű Fekete Gyula bátyánkkal, aki akkoriban a világszövetség anyaországi régiójának vezetője, a világszervezet egyik alelnöke volt – emlékszem, velünk vidámkodott jó barátom, a kárpátaljai rádiós-televíziós Debreceni Mihály is. Hirtelen futár jött, ki tényleg pihegve szóla: „Gyula bácsi, Gyula bácsi, tessék azonnal jönni, megérkezett a miniszterelnök úr, fogadni kell!” Gyula bácsi arca megdermedt. Összehúzta enyhén hun vágású szemét, és tőle szokatlan, jakobinus szigorral kifakadt: „Nem megyek. Nem megyek! Menjen a Csoóri!”, és maradt, nem ment, nem volt hajlandó kezet fogni a miniszterelnökként érkező, akkor már közismerten pufajkás múltú Hornnal. Alighanem ez a kis jelenet is közrejátszhatott abban, hogy alig egy-két negyedóra múltán, Horn szónoklata elkezdődvén, különös kedvvel vettünk részt a termet rövidesen betöltő, nagy füttykoncertben. Amit Horn – figyeltem – rezzenéstelen, mozdulatlan arccal hallgatott végig. Mintha mi sem történt volna.
