A végeláthatatlan vitában, hogy kiről nevezhetnek el, kiről nem közterületet, néhány éve tisztábban látunk. Törvény mondja ki, hogy aki tömegpusztító, diktatórikus berendezkedés előmozdítója, vezetője volt, annak nem járhat a közösségi elismerés. Mai lapszámunkból azonban kiderül, hogy a nézőpont mégsem közös: akad, aki egyeseknek hős, másoknak rossz példa. Például Horn Gyula.
Róla hosszabb vitát nem érdemes nyitni: az 1956-os szabadságharc ellen fegyverrel harcolt, később kommunista diplomata, majd állampárti vezető. Ilyen módon tehát Apró Antalhoz vagy Kádár Jánoshoz hasonlít a pályafutása, ők voltak a harcostársai. Még akkor is, ha 1988 után némileg enyhít a megítélésén, hogy ügyesen felkapaszkodott a demokrácia feliratú bakra, és onnan – nem önszántából – kiállt az egyesült Németországért.
Hogy nem Horn Gyula érdeme a keletnémet turisták nyugatra szöktetése, magyarázni is felesleges. Azokban az években magas szintű amerikai–szovjet tárgyalásokon döntöttek mindarról, amit Horn, Németh Miklós és a többiek a megfelelő pálfordulás után érvényesítettek a Magyar Népköztársaságban. Hazánkban ma is millió számra élnek olyan polgárok, akik szerint Horn nem hős, hanem a hatalmi gépezet egyik irányítója, akiről a törvény írott betűje szerint nem lenne szabad elnevezni utcát, teret, közterületet.
Hogy a baloldali Németországnak az ő személye mit jelent, már csak azért is közömbös számunkra, mert ma is él az a volt berlini kancellár, aki a Gazprom szolgálatába szegődött jó pénzért, majd ugyanezért most kiradíroznák a nemzeti emlékezetből – számoljanak el a németek a maguk ködképeivel, nekünk ehhez semmi közünk.
Nekünk a halott Horn Gyuláról kellene valamit mondanunk. Ezért inkább hallgatunk. Azért ebben a vezércikkünkben is leszögezzük: személyének nyilvános és maradandó megörökítése nem szolgálja a társadalmi békét ebben az országban. A magyar történelem, gazdaság, kultúra ezernyi nagysága kerekedik föléje mindenféle értelemben. Legyen baloldali vagy jobboldali bármelyikük, amit létrehoztak, ránk örökítettek, sokszor méltó a megőrzésre, Horn életműve viszont sötét, ártalmas, nem jó példa.
Egyrészt a törvényalkotók és a törvény betartatóinak figyelmét szeretnénk felhívni a megfelelő jogi értelmezésre, arra, hogy a diktatúra irányítói között ne tegyünk különbséget pusztán passzióból. Másrészt felhívjuk az ország nemzeti elkötelezettségű polgármestereinek, önkormányzati képviselőinek figyelmét, hogy nincs még minden városunkban, községünkben Tisza István utca és Sinka István tér, ahogyan Németh László sugárút vagy Klebelsberg Kunó sétány sem. Sorolhatnák vég nélkül a Horn Gyuláról elnevezett közterületeknél méltóbb névadási lehetőségeket. De ami a lényeg, valamit tennünk kell, hogy az utódaink ne a nemzetközi és a hazai baloldal olvasókönyvéből tanulják meg félrehamisított, elhazudott történelmünket.
Hazánkban ismét kétharmados többséggel alakított kormányt a nemzeti oldal. Ideje volna, hogy ne hagyjuk szó nélkül a mindennapos határsértéseket, a baloldaliak azon igyekezetét, hogy teret foglaljanak maguknak gyakorlati és eszmei értelemben.
