Utólag könnyű lenne azt mondani, hogy az olasz választás tulajdonképpen már augusztus első felében eldőlt. Amíg a jobboldali pártok gyorsan dűlőre jutottak, hogy közös jelöltekkel és közös programmal indulnak, addig a többi párt a közvélemény bevonásával zajló üzengetések után végül három tömbben vágott neki a kampánynak. Mivel a mandátumok egyharmadát egyfordulós egyéni körzetekben osztják ki, mindez előre vetítette: innentől szinte csak a jobboldali szövetség teljesítményén múlik a győzelem. Ha komolyabb hiba nélkül viszik végig a kampányt, s Giorgia Meloni, Matteo Salvini és Silvio Berlusconi nem fordulnak egymás ellen, akkor aligha lehet őket megszorongatni.

Emellett több, számukra kedvező körülmény segítette őket, indokolt tehát a jobboldali pártoknak alázattal fogadni a győzelmet és a történelmi lehetőséget. Ehhez a történelmi lehetőséghez pedig az is hozzájárult, hogy a most ellenzékbe szoruló legnagyobb párt, a Demokrata Párt (Partito Democratico) még tovább rontotta saját esélyeit azzal, hogy alapjaiban elhibázott kommunikációval vágott neki a megmérettetésnek.

„Scegli”, azaz „Válassz” – szólt a Demokrata Párt fő jelszava, amellyel az Olaszországot, az olasz érdekeket hangsúlyozó jobboldalt próbálta legyőzni. A félig vörös, félig fekete plakátokból álló sorozat darabjainak egy részén olyan ellentétpárok álltak, mint „diszkrimináció–jogok”, „fosszilis tüzelőanyag–megújuló energia”, „novax–tudomány és vakcinák”, „Putyin–Európa”. Sok helyen csak egymagában tűnt föl a jelszó: ­„Válassz”. Mintegy azt sugallva, hogy csak egy helyes választás van, és az természetesen a Demokrata Párt, akinek van esze, rájuk szavaz, akit ennél jobban győzködni kell, az nem európai, nem modern, nem demokrata.

Megszólalásaiban a párt vezetője, Enrico Letta rendszeresen arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenáron el kell kerülni, hogy a jobboldal győzelmével Magyarország vagy Lengyelország útját kövesse Olaszország, és ezt harsogták a globalista médiumok is. Azt nem vették észre, hogy mindezzel éppen ők követik azt a hibás receptet, amellyel a magyar és a lengyel ellenzék rendre kudarcot vallott az elmúlt években. A hiba pedig abból ered, hogy nem a választópolgáraik nézőpontjából közelítenek ahhoz, hogy mi érdekli a polgárokat, hanem abból, melyek azok a témák és gondolati sémák, amelyek elismétlését a nemzetközi globalista elit képviselői, a véleményvezérek és az újságírók elvárják.

Tették mindezt egy olyan időszakban, amikor egy vállalkozó annyit fizet egyhavi rezsire, amennyit máskor az egész nyári szezonban; amikor a polgárok egy része amiatt berzenkedik, hogy az „állampolgársági jövedelmet” (reditto cittadinanza) boldog-boldogtalan, sokszor nem is az országban élő állampolgár felveszi, mások pedig mellette feketemunkát vállalva rövidítik meg az adófizetőket; miközben a polgárok másik része éppen ezt az egyetlen bevételi forrását félti. Ilyen helyzetben a hamisan bemutatott Magyarország-kép ellen kampányolni, a mágikus „európai értékként” hivatkozni Európán kívülről importált ideológiákra legalábbis a valóság félreértelmezésére utal.