Tették mindezt egy olyan időszakban, amikor egy vállalkozó annyit fizet egyhavi rezsire, amennyit máskor az egész nyári szezonban; amikor a polgárok egy része amiatt berzenkedik, hogy az „állampolgársági jövedelmet” (reditto cittadinanza) boldog-boldogtalan, sokszor nem is az országban élő állampolgár felveszi, mások pedig mellette feketemunkát vállalva rövidítik meg az adófizetőket; miközben a polgárok másik része éppen ezt az egyetlen bevételi forrását félti. Ilyen helyzetben a hamisan bemutatott Magyarország-kép ellen kampányolni, a mágikus „európai értékként” hivatkozni Európán kívülről importált ideológiákra legalábbis a valóság félreértelmezésére utal.

A választások napján egy hatvan év körüli római taxissal beszélgettem. A fuvar végén került szóba, hogy honnan jöttem, mi járatban vagyok Rómában. „Magyarország az Európai Unió tagja?” – kérdezte azután, hogy már húsz perce beszélgettünk országa politikai berendezkedéséről. Alighanem régebbi évtizedekben kifinomult reflexszel azzal kezdte, hogy neki gyakorlatilag mindegy, ki kormányoz, elégedett az olasz politikai paletta teljes spektrumának felkészültségével. Örül annak, hogy manapság már nem arról szólnak a hírek, hogy egyik nap egy jobboldali, másik nap egy baloldali fiatalt öltek meg Róma valamelyik kerületében. Egyet viszont szeretne: végre valódi politikusokat, nem pedig technokratákat látni a tárcák élén.

„A szakértő kiszámolja, hogy miből mennyit adót kell beszedni, a politikust legalább számon tudom kérni. A szakértő megállapítja, hogy a benzin literjét két euróval kell megemelni, mert ennyi kell a költségvetés megfelelő sorába, a politikusnak meg tudom mondani, hogy így nem fogom tudni kigazdálkodni a vállalkozásomat, és tönkre fogok menni.” Harsány kacagások között ecsetelte, hányszor történt meg az elmúlt évtizedekben: valaki azzal a szándékkal alapított pártot, hogy öt-hat százalékot szerezve eldöntse, melyik nagyobb tömböt segíti hozzá a kormányzáshoz szükséges többséghez. „Fogd az öt-hat százalékodat, és menj vele, ahová akarsz” – mondta nevetve. Olyasvalakiről beszélünk tehát, akinek az ország politikai rendszerének sajátosságai, amelyek változtatásáról Meloniék beszéltek, nem elvont politológiai fogalmak, hanem a mindennapjainak része. Mégsem tudta mihez kötni Magyarországot, aligha tudta értelmezni azt a hamis üzenetet, hogy Olaszországra a magyar példa bármiféle veszélyt jelentene.

Persze azokban a szalonokban, ahol Letta és társai otthonosan mozognak, mindezt nem érzékelik. Ott a „jogállamiság” és „demokratikus értékek” elefántcsonttornyaiban nem telhet el úgy koktélparti, hogy valaki ne hivatkozna a Reuters, a The New York Times, a lengyel Gazeta Wyborcza vagy az olasz La Repubblica cikkére, amelyben leírják, hogy mint már annyiszor az elmúlt tizenkét évben, ismét meghalt a demokrácia Magyarországon. Ahol az illetőt körülállók szemlesütve, elborzadva szúrják fogpiszkálóra az érlelt juhsajttal töltött kapribogyós lazacfalatkájukat, ott könnyű elszakadni a valóságtól.

„Válassz” – olvashattuk Letta mögött a kampányzáró rendezvényeken. Az olaszok pedig választottak; a keresztény mivoltát vállaló, magát büszke hazafinak valló Giorgia Melonit, akinek a programjában szintén szerepelnek például a zöld­energiára való átállásban rejlő lehetőségek, de elsősorban azt hangsúlyozza: őt az olasz választók érdeklik. Miután a Demokrata Párt húsz százalékot sem ért el a listás szavazatokkal, elnöke kijelentette, hogy nem indul újra a pártelnöki székért. A tavaszra előre hozott kongresszuson még egyszer elmondhatja az utódját kijelölendő: válasszatok.

A szerző lengyel–olasz szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója

Borítókép: Giorgia Meloni (Forrás: Europress/AFP)