A háború előtti Európa azért esett a második világháború csapdájába, mivel éveken keresztül nem volt képes megérteni és megfelelően értékelni a két totalitárius ideológia által hordozott fenyegetést. A szovjet kommunizmus és a német nácizmus teljesen felfoghatatlan jelenségnek számított az akkori politikai elit számára. Különösen a nácizmus és a németek Hitler iránti tömeges rajongása haladta meg az európai képzelet határait. Végül is Németország éveken át volt a magasan fejlett, a tömeges őrületre nem fogékony kultúra mintaképe.
Hitler a németországi hatalomra jutásától kezdve nem titkolta birodalmi ambícióit. Ezen ambícióit lépésről lépésre valósította meg, kezdve Ausztria elcsatolásával, majd Csehszlovákia megszállásával. Mindezen lépéseket Európa passzívan fogadta, és abban a tévhitben ringatta magát, hogy a németek étvágyának kielégítésével elkerülhető lesz a háború. A béke ára azon népek és államok leigázása lett volna, amelyeket Németország saját befolyási övezetébe, saját „Lebensraumjába” sorolt.
Lengyelország helyzete ebből a szempontból kivételes volt. Hitler többször is úgy próbálta elcsábítani a lengyeleket, hogy együttműködést ajánlott egy alárendelt állam státusáért cserébe, de Lengyelország egyik ajánlatot sem fogadta el. Ezért Németországnak csak egy döntése maradt – az invázió. Hitlernek ugyanakkor két aggálya volt. Egyrészt hogyan fog a Nyugat reagálni a lengyel szövetséges elleni támadásra, másrészt hogyan fog reagálni a Harmadik Birodalommal hivatalosan ellenséges Szovjetunió.
A számos különbség ellenére a két totalitarizmust a lengyel állam elpusztítására irányuló törekvésük kötötte össze. 1939. augusztus 23-án a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt írt alá, egy titkos kiegészítő jegyzőkönyvben pedig megállapodott Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország és Románia területeinek felosztásáról. A Molotov–Ribbentrop-paktum megpecsételte Közép- és Kelet-Európa sorsát. Szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyelországot, melyet szeptember 17-én a másik irányból a Vörös Hadsereg is megtámadott. Lengyelország a háború első véres áldozatává vált, Hitler és Sztálin pedig egy kettős győzelmet tudhattak magukénak. Gyors diadalukat nemcsak az elsöprő katonai fölényük hozta el, de a nyugati országok részéről sem találkoztak semmilyen konkrét reakcióval.
A modern Európa alapjai a nácizmus feletti győzelem emlékére, egyben a háború első szakaszában tanúsított passzivitással kapcsolatos igazság szégyenteljes tagadására épültek. Amikor a gyilkos rezsimmel elsőként szembeszálló Lengyelország vérben állt, Párizsban vagy akár Londonban is sokan hittek még abban, hogy Hitler megáll Varsónál. Azonban hamarosan meggyőződhettek róla, mennyire tévedtek.
Mindaz, amivel Lengyelország szembesült és ami a német megszállás alatt a lengyel földön történt, a teljes elfajulás története. A németek Lengyelország területén hajtották végre a legkegyetlenebb bűntetteiket. Lengyelország területén építették ki a történelem egyik legszörnyűbb bűntettéhez, a holokauszthoz használt infrastruktúra nagy részét. Számos nyugati ország számára a megszállás fájdalmas, de túlélhető tapasztalat volt. Lengyelországban mindeközben az alacsonyabb rendű emberként kezelt lengyelek és zsidók milliói küzdöttek meg a túlélésért nap mint nap. A zsidó népet a „felsőbbrendű” nép kezdettől fogva megsemmisítésre ítélte. A lengyel nemzetet rabszolganemzetté minősítették, amelynek nagy részét kiirtásra szánták.
A Nyugathoz rendkívül lassan jutott el a tudat, hogy Németország földi pokollá változtatta Lengyelországot. Jelképesnek számít Jan Karski története, aki az elsők között juttatta el az Egyesült Államokba a német bűncselekményekről – a zsidók kiirtásáról – szóló jelentést. A Nyugat még akkor sem állt készen a teljes igazság elfogadására, amikor már hónapok óta tartott a háború.
