Tizennyolc éves korom óta csupán egyetlen országos választáson, illetve népszavazáson nem vettem részt. 2003-ban nem járultam hozzá hazánk uniós csatlakozásához, egyszerűen azért, mert abban a pillanatban az igen és a nem egyaránt távol állt tőlem. Egyébként igennel szavaztam volna, de annyira felháborított a baloldali kormány sunyi és alantas propagandája, hogy inkább otthon maradtam. Ahogyan a választók többsége is – olyan nagy sikernek tehát utólag sem tűnik a népszavazási kampány.
Emlékszem, mindenféle hírközlési, postai anyagokat szórtak szét a tájékozatlan választók megerősítésére, hogy példátlan szabadságjogok, földi Kánaán vár ránk, ha visszacsatlakozunk oda, ahova mindig is tartoztunk.
Érdekes módon a saját bécsi cukrászda és az a kérdés, hogy ehetünk-e mákos tésztát, teljességgel uralta a közbeszédet, tehát az uniós csatlakozás valóságos előnyeiről és hátrányairól továbbra sem beszélt senki, nyilván nem véletlenül.
Azóta eltelt majdnem húsz esztendő, és ha ma választanánk, nagyjából biztos, hogy elmennék, de előtte azért feltennék néhány fontos kérdést. Például azt, hogy szegény rokonként, különféle alapok reményében csatlakozunk-e, kivethető, felesleges alkatrészként, akiket az Európai Bizottságnak és különféle láthatatlan szervezeteknek állandóan rendszabályozniuk kell, nehogy nemzetnek érezzük magunkat? Vagy létezik még a vágyott, 2003-as unió, szemben a mostani, ezerféle bajtól, különbségtől szétvetett, keresztyénségét, hagyományos közösségeit megtagadó szuperállammal? Hogyan kellene szavazni? Mindent összevetve, most, amikor ezeket a sorokat írom, nemet húznék be, mert lesújt ennek a két évtizednek az összképe. A nemzetek Európája lehet bárhol, de a brüsszeli és strasbourgi termekben rendszerint nem azt keresik, amire szükségünk volna, hanem valami egészen mást.