Bulgáriában a törökök lakta Kardzsali mellett elhagyatott szellemfaluban bóklásztunk, amikor csodálatos, modern játszótérre bukkantunk. A mindenféle mászókával, libikókával, ötletesen felszerelt létesítményben két nyugdíjas öregasszony nyújtogatta fáradt testét. Rögtön kiderült, hogy uniós pályázatból, rengeteg pénzért épült a játszótér, a gond csak az, hogy fiatalok egyáltalán nincsenek a faluban, jött az uniós tagság, mindenki nyugatra költözött, aki tudott. Viszont szóltak a faluban, hogy az unió most éppen játszótereket épít, tessék pályázni, biztos a siker. Úgy is lett, kiépült a virágzó gyermekpark, de csak öregek használják, munka továbbra nincs, ahogyan bejárás se a városba, omladoznak a házak, de szerencsére libikókázhat (mondjuk inkább szentesiesen: palincsozhat) minden nyugdíjas, akinek kedve van hozzá. Az unió segít, és milyen ügyesen, célzott figyelmességgel, pont azoknak, akik a legjobban rászorulnak a segítségre a törökök lakta Bulgáriában.
Egy dologban azonban öles léptekkel haladunk előre, nosza, ismerjük el sietve: gyakran könnyebb a határátlépés, mint azelőtt. Miután az uniós adózás nem érint, nem dolgozom uniós államokban, cukrászdába Vácra járok, nem Bécsbe, nagyjából ezt az egyetlen elemet látom valódi haszonnak ebben a húsz évben. Emlékszem, éppen újságírókkal együtt jártunk valamilyen külföldi repülőtéren, amikor megneszeltük, hogy már személyivel is átléphetjük az uniós határt, nem kell az útlevél. Széles mosollyal elővettük a személyiket, szegény nyugati rendőr nézegette valamilyen katalógusból, hogy miféle alakok lennénk, aztán hajrá, már fel is szállhatunk a repülőre. Pompás érzés, hogy Brüsszelben vagy Frankfurtban úgy bánnak velünk, mintha Böhönyén vagy Csanyteleken járnánk, gondoltuk, de a kávét már angolul kértük a légi kísérőtől, magyarul még nem beszélt az istenadta. Azóta is úgy látom, tapasztalom, hogy az uniós csatlakozásunk melletti érvek a személyi igazolvány fetisizálásán túl nem szaporodtak újabb tényekkel. Én legalábbis egyetlen érvet sem tudok mondani, ami döntően más létformára sarkallna az unióban.
Persze, a határhelyzet sem mindig rózsás körülöttünk. Az unióba be nem fogadott országok – mint Ukrajna vagy Szerbia – felé ma is ugyanolyan körülmények között juthatunk el, mint annak idején Romániába. Állnak, kígyóznak a sorok órákon át tűző napon és fagyban, jégben, bárhogy tűnődik az ember, nem érti, miért szükséges tartani attól, aki úgy egy évezrede társunk a túloldalon? Nem könnyebb fegyvert, drogot, cigarettát átcsempészni nyugatra úgy, hogy a schengeni ötlet miatt rendszerint csak felvillan néhány rendőr, intenek és viszlát? Miért kell 2022-ben órákon át szobroznia annak, aki Szegedről Magyarkanizsára óhajt jutni? És igen, hiába akad vagy öt határátlépő a közvetlen környéken, ha jönnek a törökök vagy kicsit megnövekszik a forgalom, reménytelen a helyzet. De hadd kérdezzek valamit: ha bármi gond adódik, biztos az okmányok nélküli, gyors átjutás más uniós országokba is? Pandémia idején például olyan mesés gyorsasággal zártuk be önmagunkat, mintha nem is lennénk fejlett, uniós tagállamok. Ha Ausztriának bármilyen problémája akadt az elmúlt húsz évben – volt erre példa –, azonnal megerősítették a határellenőrzést, részben vagy teljesen átmenetileg visszaállt a régi, elfeledett állapot.Uniós tagságunk tehát – összességében – a remek határhelyzet feletti örvendezés tényében merül ki, per pillanat a legnagyobb tisztelettel sem jut eszembe semmi más arról a tényről, hogy egy közösségbe tartozunk a kedves veteránnal, a dülöngélő Juncker úrral. Jártam vagy tízszer Brüsszelben, Strasbourgban, mindenféle nagyon okos európai koponyákkal tanácskoztam, csak az a baj, hogy már fogalmam sincs, miről. Legjobban akkor éreztem magam, amikor magyar képviselőkkel beszélgethettünk valóban értelmes dolgokról. Esetleg néhány bátor flamanddal, akik a franciául beszélő honfitársaik ellen tüzeltek minket – az legalább vicces volt, történt valami a szürke felhős, fakó Brüsszelben. Láttam vagy három tucat melegklubot (kívülről), üres templomokat (belülről), jártam itt-ott, megkóstoltam mindenféle belga sört, bocs, maradtam a cseh–német vonalnál. Láttam Európa fővárosában sok-sok nem belga fővárosit, mellettünk szúrtak le valakit a metróban, emlékszem a vérző testre, ahogyan elhúzták, hallottam a történeteket, hogy merre ne menjek estefelé, mert holtbiztosan kirabolnak.
