Határhelyzetek

Tizennyolc éves korom óta csupán egyetlen országos választáson, illetve népszavazáson nem vettem részt. 2003-ban nem járultam hozzá hazánk uniós csatlakozásához, egyszerűen azért, mert abban a pillanatban az igen és a nem egyaránt távol állt tőlem. Egyébként igennel szavaztam volna, de annyira felháborított a baloldali kormány sunyi és alantas propagandája, hogy inkább otthon maradtam. Ahogyan a választók többsége is – olyan nagy sikernek tehát utólag sem tűnik a népszavazási kampány.

Emlékszem, mindenféle hírközlési, postai anyagokat szórtak szét a tájékozatlan választók megerősítésére, hogy példátlan szabadságjogok, földi Kánaán vár ránk, ha visszacsatlakozunk oda, ahova mindig is tartoztunk.

Érdekes módon a saját bécsi cukrászda és az a kérdés, hogy ehetünk-e mákos tésztát, teljességgel uralta a közbeszédet, tehát az uniós csatlakozás valóságos előnyeiről és hátrányairól továbbra sem beszélt senki, nyilván nem véletlenül.

Azóta eltelt majdnem húsz esztendő, és ha ma választanánk, nagyjából biztos, hogy elmennék, de előtte azért feltennék néhány fontos kérdést. Például azt, hogy szegény rokonként, különféle alapok reményében csatlakozunk-e, kivethető, felesleges alkatrészként, akiket az Európai Bizottságnak és különféle láthatatlan szervezeteknek állandóan rendszabályozniuk kell, nehogy nemzetnek érezzük magunkat? Vagy létezik még a vágyott, 2003-as unió, szemben a mostani, ezerféle bajtól, különbségtől szétvetett, keresztyénségét, hagyományos közösségeit megtagadó szuperállammal? Hogyan kellene szavazni? Mindent összevetve, most, amikor ezeket a sorokat írom, nemet húznék be, mert lesújt ennek a két évtizednek az összképe. A nemzetek Európája lehet bárhol, de a brüsszeli és strasbourgi termekben rendszerint nem azt keresik, amire szükségünk volna, hanem valami egészen mást.

További Vélemény híreink

Mensáros László verset mond

Bulgáriában a törökök lakta Kardzsali mellett elhagyatott szellemfaluban bóklásztunk, amikor csodálatos, modern játszótérre bukkantunk. A mindenféle mászókával, libikókával, ötletesen felszerelt létesítményben két nyugdíjas öregasszony nyújtogatta fáradt testét. Rögtön kiderült, hogy uniós pályázatból, rengeteg pénzért épült a játszótér, a gond csak az, hogy fiatalok egyáltalán nincsenek a faluban, jött az uniós tagság, mindenki nyugatra költözött, aki tudott. Viszont szóltak a faluban, hogy az unió most éppen játszótereket épít, tessék pályázni, biztos a siker. Úgy is lett, kiépült a virágzó gyermekpark, de csak öregek használják, munka továbbra nincs, ahogyan bejárás se a városba, omladoznak a házak, de szerencsére libikókázhat (mondjuk inkább szentesiesen: palincsozhat) minden nyugdíjas, akinek kedve van hozzá. Az unió segít, és milyen ügyesen, célzott figyelmességgel, pont azoknak, akik a legjobban rászorulnak a segítségre a törökök lakta Bulgáriában.

Egy dologban azonban öles léptekkel haladunk előre, nosza, ismerjük el sietve: gyakran könnyebb a határátlépés, mint azelőtt. Miután az uniós adózás nem érint, nem dolgozom uniós államokban, cukrászdába Vácra járok, nem Bécsbe, nagyjából ezt az egyetlen elemet látom valódi haszonnak ebben a húsz évben. Emlékszem, éppen újságírókkal együtt jártunk valamilyen külföldi repülőtéren, amikor megneszeltük, hogy már személyivel is átléphetjük az uniós határt, nem kell az útlevél. Széles mosollyal elővettük a személyiket, szegény nyugati rendőr nézegette valamilyen katalógusból, hogy miféle alakok lennénk, aztán hajrá, már fel is szállhatunk a repülőre. Pompás érzés, hogy Brüsszelben vagy Frankfurtban úgy bánnak velünk, mintha Böhönyén vagy Csanyteleken járnánk, gondoltuk, de a kávét már angolul kértük a légi kísérőtől, magyarul még nem beszélt az istenadta. Azóta is úgy látom, tapasztalom, hogy az uniós csatlakozásunk melletti érvek a személyi igazolvány fetisizálásán túl nem szaporodtak újabb tényekkel. Én legalábbis egyetlen érvet sem tudok mondani, ami döntően más létformára sarkallna az unióban.

Persze, a határhelyzet sem mindig rózsás körülöttünk. Az unióba be nem fogadott országok – mint Ukrajna vagy Szerbia – felé ma is ugyanolyan körülmények között juthatunk el, mint annak idején Romániába. Állnak, kígyóznak a sorok órákon át tűző napon és fagyban, jégben, bárhogy tűnődik az ember, nem érti, miért szükséges tartani attól, aki úgy egy évezrede társunk a túloldalon? Nem könnyebb fegyvert, drogot, cigarettát átcsempészni nyugatra úgy, hogy a schengeni ötlet miatt rendszerint csak felvillan néhány rendőr, intenek és viszlát? Miért kell 2022-ben órákon át szobroznia annak, aki Szegedről Magyarkanizsára óhajt jutni? És igen, hiába akad vagy öt határátlépő a közvetlen környéken, ha jönnek a törökök vagy kicsit megnövekszik a forgalom, reménytelen a helyzet. De hadd kérdezzek valamit: ha bármi gond adódik, biztos az okmányok nélküli, gyors átjutás más uniós országokba is? Pandémia idején például olyan mesés gyorsasággal zártuk be önmagunkat, mintha nem is lennénk fejlett, uniós tagállamok. Ha Ausztriának bármilyen problémája akadt az elmúlt húsz évben – volt erre példa –, azonnal megerősítették a határellenőrzést, részben vagy teljesen átmenetileg visszaállt a régi, elfeledett állapot.Uniós tagságunk tehát – összességében – a remek határhelyzet feletti örvendezés tényében merül ki, per pillanat a legnagyobb tisztelettel sem jut eszembe semmi más arról a tényről, hogy egy közösségbe tartozunk a kedves veteránnal, a dülöngélő Juncker úrral. Jártam vagy tízszer Brüsszelben, Strasbourgban, mindenféle nagyon okos európai koponyákkal tanácskoztam, csak az a baj, hogy már fogalmam sincs, miről. Legjobban akkor éreztem magam, amikor magyar képviselőkkel beszélgethettünk valóban értelmes dolgokról. Esetleg néhány bátor flamanddal, akik a franciául beszélő honfitársaik ellen tüzeltek minket – az legalább vicces volt, történt valami a szürke felhős, fakó Brüsszelben. Láttam vagy három tucat melegklubot (kívülről), üres templomokat (belülről), jártam itt-ott, megkóstoltam mindenféle belga sört, bocs, maradtam a cseh–német vonalnál. Láttam Európa fővárosában sok-sok nem belga fővárosit, mellettünk szúrtak le valakit a metróban, emlékszem a vérző testre, ahogyan elhúzták, hallottam a történeteket, hogy merre ne menjek estefelé, mert holtbiztosan kirabolnak.

További Vélemény híreink

Pajor Tamás kérdez

A múltkor összeszámoltam, úgy tíz ország kivételével mindenütt jártam Európában.

És soha nem éreztem, hogy uniós polgár volnék, vagy lennének, esetleg nem lennének mások. Láttam viszont észteket, olaszokat, íreket, mindenféle embert, tájakat, városokat. Egyáltalán nem érzem, hogy az Európai Unió a gazdasági hatalombirtokláson és politikai iránymutatáson kívül bármilyen módon részt venne az életemben.

Mivel nem szavaztam meg, talán nem is vagyok lelki értelemben vett uniós polgár – ha így van, most utólag, őszintén, kit érdekel? Még Bocskai István is közelebb áll hozzám, mint egy aktuális direktíva. P. G. barátommal kicsónakázunk a Dunára, jön az ősz, mozognak a mélyben a márnák, fel a sajtdarabot, hátradőlök, fél szemmel lesem a feeder bot spiccét, rezeg-e végre. Csörtetünk a Börzsönyben, csak óvatosan, egy gomba sem ér annyit, hogy vadmalaccal találkozzunk, mély az avar illata, sötéten szív magába az erdő. Kiülök este a kertbe, szállnak a madarak, hajlik a fügefa, zúg a szél, lehet, hogy esni fog, szívjunk még egy kis levegőt, aztán alvás.

Más határhelyzetekre is érdemes figyelni, kedves barátaim.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTVA/Róka László)