Nemcsak II. Erzsébettől, de a régi Európától is búcsúzunk

Csendesen távoznak az életünkből a meghatározó személyiségek. Művészek, tudósok, közéleti szereplők. Akik, mikor még gyermekként, fiatalként megakadt rajtuk a szemünk, és megbabonázva bámultuk fellépésüket, szavukat, előadásukat, erejük teljében voltak. Egy-egy daluk, filmjük, beszédük, mozgásuk, közéleti szerepük végigkísérte és formálta az életünket. Kortársak voltunk. Ennek megfelelően jelenlétük valami békés állandóságot és kiegyensúlyozottságot nyújtott nekünk a közösen megélt évek, évtizedek alatt. Most meg szinte hetente érkezik egy-egy újabb hír: ő is meg ő is eltávozott.

Személyesen nem ismertük őket, mégis úgy érezzük, általuk életünk egy-egy meghatározó szereplője, gondolkodásunk befolyásolója, alakítója, múltunk fontos része távozik mellőlünk. És ahogy telik az idő, egyre több ilyen személyiséget veszítünk. Nekünk pedig marad a búcsú és az emlékezés. És közben magunkban egyre gyakrabban megszólal a kérdés: ki marad velünk? Mi marad nekünk? Csak az emlékek? Csak a régi fényképek, filmkockák?

Legutóbb egy korszakos személyiség, II. Erzsébet tért meg Teremtőjéhez, aki nemcsak a brit monarchia legfőbb képviselője volt, de a XX. századi Európa egyik utolsó nagy személyisége, ikonja is. A briteknek a monarchiát összetartó uralkodó, Európa népeinek pedig a megnyugtató állandóság jelképe.

További Vélemény híreink

A történelem vége

Valahogy megszoktuk, hogy történhet bármi, a ködös Albionban Erzsébettel kel és nyugszik a nap. Rajta nem fog az idő. Miniszterelnökök és rendszerek jönnek-mennek, ő pedig mindig marad.

Egy olyan időszakot fedett le az uralkodása, amelyben még tudtunk azonosulni azzal a bizonyos régi Nyugat-Európával. Ahová kívánkoztunk, amire figyeltünk és felnéztünk.

Ez a korszak aztán néhány éve minden eresztékében recsegni-ropogni kezdett, Erzsébet halála pedig maga a választóvonal, amely most már mindörökre elválaszt minket attól a régitől. Az erős Nyugat-Európától. Amire már most is nosztalgikusan gondolunk vissza. Mert a jelenben számunkra már csak ez maradt. Egy zsidó–keresztyén alapokon felépített kontinens emlékei. Amelyek benne vannak a történelemkönyvekben, míg ki nem cenzúrázzák az eltörléskultúra jegyében, és valamennyire, néhány villanásban, a saját személyes emlékezetünkben is. De már nincsenek benne az európai jelenünkben. Csak az európai magányt vállaló közép- és kelet-európai országok mindennapjaiban, amire egyre-másra rácsodálkozik a nyugatról érkező.

Ha szigorúan a tényeket nézzük, az évtizedek súlya alatt is kitartó és szolgáló idős asszonytól vett búcsút Európa és a világ azon része, amely még hisz abban az értékrendben, amit az uralkodó is képviselt. És amíg hosszú-hosszú percekig szemmel kísértük ezt a mai szemmel talán furcsa, de méltóságteljes, külsőségeiben is történelemidéző, a letűnt időkből ittragadt gyászmenetet, valahogy arra gondoltunk, hogy

nem csak Erzsébettől, de attól a régi Európától is búcsúznunk kell.

Igen, kell, mert azt is kiszakították az életünkből. És emiatt uralja most a lelkünket a kontinens jelenétől és jövőjétől való félelem. Az a bizonyos „mi lesz velünk?” típusú aggodalom.

Bár a brit gyarmatbirodalommal, az Egyesült Államok európai zászlóshajójával magyarként nem tudunk azonosulni, azt mégis tudjuk és elismerjük, hogy a királynő személyében a kiegyensúlyozottság szimbóluma távozott. Nyomában pedig nemcsak birodalma maradt a jövőt firtató kérdéseivel, de az egész kontinens is. Amely egykori, jól bevált alapját és értékeit széttörve és kidobálva, most valami rémisztő mátrixot, egy egybefüggő rendszert épít, amiben a múlt már alig-alig ismerhető fel, annál inkább a kommunizmus kísértetének ijesztő bájvigyora, amely bukása után taktikát váltott.

Most éppen nem az ötágú vörös csillag és sarló-kalapács fémjelezte földi mennyországot ígéri követőinek, hanem a modernizmusban (f)elszabadult egyén diktatúráját. A XXI. századi modern idiotizmus diadalát. Ott vannak persze a két rendszer azonosságáról árulkodó jelek, amelyek azt jelzik, nincs új a nap alatt. Csak az arculat lett más, a tartalom hozzávetőleg ugyanaz. Például a múltat most is el kell törölni. Ma is üldözendő ellenség a keresztyénség. A másként gondolkodók ellen fordítják a társadalom haragját. Az öncenzúra korlátozza a kommunikációt, s aki mégis kimondja, amire gondol, azt meghurcolják és kirekesztik a társadalomból.

További Vélemény híreink

Uralkodók és miniszterelnökök: ritkán szerveznek állami temetést

Az új világrendben visszatér az, amitől mi, bő három évtizede, Európa keleti felén még azt reméltük, hogy egy életre megszabadultunk.

A liberalizmus és újmarxizmus nászából született szörnyszülött ideológia most nyugati irányból támad. Eltörli a múltat és erőszakosan diktálja a jelent.

Béke helyett háborút erőltet, ledönti a kőbe vésett civilizációs értékeket és önös érdekei mentén nyomorúságba dönti saját polgárait is.

II. Erzsébet halála után Nyugat-Európa végleg elköszön a kiegyensúlyozottság, a haladás és a fejlődés évtizedeitől, és keblére öleli a káoszt. Ebben a füstölgő európai jelenben nekünk, magyaroknak ismét a végvári vitézek szerepe jut. A túlélés küzdelme. Az önvédelem.

A történelem ismétli önmagát.

A szerző nagyváradi író, újságíró

Borítókép: Őfelsége II. Erzsébet királynő temetési szertartása (Fotó: AFP/Ben Stansall)