Valahogy megszoktuk, hogy történhet bármi, a ködös Albionban Erzsébettel kel és nyugszik a nap. Rajta nem fog az idő. Miniszterelnökök és rendszerek jönnek-mennek, ő pedig mindig marad.
Egy olyan időszakot fedett le az uralkodása, amelyben még tudtunk azonosulni azzal a bizonyos régi Nyugat-Európával. Ahová kívánkoztunk, amire figyeltünk és felnéztünk.
Ez a korszak aztán néhány éve minden eresztékében recsegni-ropogni kezdett, Erzsébet halála pedig maga a választóvonal, amely most már mindörökre elválaszt minket attól a régitől. Az erős Nyugat-Európától. Amire már most is nosztalgikusan gondolunk vissza. Mert a jelenben számunkra már csak ez maradt. Egy zsidó–keresztyén alapokon felépített kontinens emlékei. Amelyek benne vannak a történelemkönyvekben, míg ki nem cenzúrázzák az eltörléskultúra jegyében, és valamennyire, néhány villanásban, a saját személyes emlékezetünkben is. De már nincsenek benne az európai jelenünkben. Csak az európai magányt vállaló közép- és kelet-európai országok mindennapjaiban, amire egyre-másra rácsodálkozik a nyugatról érkező.
Ha szigorúan a tényeket nézzük, az évtizedek súlya alatt is kitartó és szolgáló idős asszonytól vett búcsút Európa és a világ azon része, amely még hisz abban az értékrendben, amit az uralkodó is képviselt. És amíg hosszú-hosszú percekig szemmel kísértük ezt a mai szemmel talán furcsa, de méltóságteljes, külsőségeiben is történelemidéző, a letűnt időkből ittragadt gyászmenetet, valahogy arra gondoltunk, hogy
nem csak Erzsébettől, de attól a régi Európától is búcsúznunk kell.
Igen, kell, mert azt is kiszakították az életünkből. És emiatt uralja most a lelkünket a kontinens jelenétől és jövőjétől való félelem. Az a bizonyos „mi lesz velünk?” típusú aggodalom.
Bár a brit gyarmatbirodalommal, az Egyesült Államok európai zászlóshajójával magyarként nem tudunk azonosulni, azt mégis tudjuk és elismerjük, hogy a királynő személyében a kiegyensúlyozottság szimbóluma távozott. Nyomában pedig nemcsak birodalma maradt a jövőt firtató kérdéseivel, de az egész kontinens is. Amely egykori, jól bevált alapját és értékeit széttörve és kidobálva, most valami rémisztő mátrixot, egy egybefüggő rendszert épít, amiben a múlt már alig-alig ismerhető fel, annál inkább a kommunizmus kísértetének ijesztő bájvigyora, amely bukása után taktikát váltott.
Most éppen nem az ötágú vörös csillag és sarló-kalapács fémjelezte földi mennyországot ígéri követőinek, hanem a modernizmusban (f)elszabadult egyén diktatúráját. A XXI. századi modern idiotizmus diadalát. Ott vannak persze a két rendszer azonosságáról árulkodó jelek, amelyek azt jelzik, nincs új a nap alatt. Csak az arculat lett más, a tartalom hozzávetőleg ugyanaz. Például a múltat most is el kell törölni. Ma is üldözendő ellenség a keresztyénség. A másként gondolkodók ellen fordítják a társadalom haragját. Az öncenzúra korlátozza a kommunikációt, s aki mégis kimondja, amire gondol, azt meghurcolják és kirekesztik a társadalomból.
