Varga Benedektől, a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatójától hallottam egy afrikai közmondást, aminek az igazságáról az elmúlt négy évben többször is meggyőződhettem. Valahogy így szól: „Ha gyorsan akarsz odaérni, menj egyedül. Ha biztosan oda akarsz érni, menj csapatban”.
2019-ben zöldfülű intézményvezetőként a gyorsabb utat választottam. A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) vérverejtékkel összeraktunk egy muzeológusi életpályamodellt, ami kiszámíthatóvá és értelmezhetővé tette a bérpolitikát, az intézményi stratégiát úgy írtuk át, hogy segítse a szakmai munkát és be tudja csatornázni a víziókat. Ezzel ugyan nem váltunk a lehetséges múzeumok legjobbikává, de legalább azóta nem tudnak kibillenteni saját pályánkról az oldalszelek.
Ezt követően viszont arra eszméltem, hogy hiába raktunk rendet a házunk tájékán, mert ha a kultúra egésze nincs mozgásban, akkor légüres térbe kerülhetünk. Ami békeidőben nem jelent tragédiát, az ember poroszkára fogja, és valahol a célegyenesben bevárja a kollégákat. És muszáj bevárni, mert a PIM mint intézmény önmagában értelmezhetetlen. (Az öncélúan felfogott intézményi tevékenység nem a közfeladat minél jobb ellátásáról, hanem a vezetőről szól, és ebből szükségszerűen az következik, hogy a döntések azt célozzák, hogy a főigazgató főigazgató maradhasson. A magam részéről mindig nevetségesnek tartottam, ha valaki identitásának fő elemét az teszi ki, hogy ő főigazgató. És akkor mi van?!)
A forrásbőséges békeéveknek egyelőre vége.
A következő válságos esztendőkben csak akkor van esélyünk, ha a teljes magyar kulturális intézményrendszer együtt változik.
A felvezető cikkben emlegetett „strukturális problémára strukturális válasz” végiggondolása tehát csak akkor lehet válságálló, ha az egész struktúrát mozgatja át.
