idezojelek

A kultúra és a számok (2. rész)

Tessenek beleállni a vitákba, mert a strukturális válaszok csak akkor válnak jó megoldásokká, ha azt nem kívülről találják ki.

Cikk kép: undefined

Varga Benedektől, a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatójától hallottam egy afrikai közmondást, aminek az igazságáról az elmúlt négy évben többször is meggyőződhettem. Valahogy így szól: „Ha gyorsan akarsz odaérni, menj egyedül. Ha biztosan oda akarsz érni, menj csapatban”.

2019-ben zöldfülű intézményvezetőként a gyorsabb utat választottam. A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) vérverejtékkel összeraktunk egy muzeológusi életpályamodellt, ami kiszámíthatóvá és értelmezhetővé tette a bérpolitikát, az intézményi stratégiát úgy írtuk át, hogy segítse a szakmai munkát és be tudja csatornázni a víziókat. Ezzel ugyan nem váltunk a lehetséges múzeumok legjobbikává, de legalább azóta nem tudnak kibillenteni saját pályánkról az oldalszelek.

Ezt követően viszont arra eszméltem, hogy hiába raktunk rendet a házunk tájékán, mert ha a kultúra egésze nincs mozgásban, akkor légüres térbe kerülhetünk. Ami békeidőben nem jelent tragédiát, az ember poroszkára fogja, és valahol a célegyenesben bevárja a kollégákat. És muszáj bevárni, mert a PIM mint intézmény önmagában értelmezhetetlen. (Az öncélúan felfogott intézményi tevékenység nem a közfeladat minél jobb ellátásáról, hanem a vezetőről szól, és ebből szükségszerűen az következik, hogy a döntések azt célozzák, hogy a főigazgató főigazgató maradhasson. A magam részéről mindig nevetségesnek tartottam, ha valaki identitásának fő elemét az teszi ki, hogy ő főigazgató. És akkor mi van?!)

A forrásbőséges békeéveknek egyelőre vége. 

A következő válságos esztendőkben csak akkor van esélyünk, ha a teljes magyar kulturális intézményrendszer együtt változik.

A felvezető cikkben emlegetett „strukturális problémára strukturális válasz” végiggondolása tehát csak akkor lehet válságálló, ha az egész struktúrát mozgatja át.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ehhez érdemes három kiindulópontot is figyelembe venni:

1.) túl kell lépnünk a „Budapest vagy vidék”, „elit vagy tömeg”, „anyaország vagy határon túliak”, „magyar vagy európai” hamis dilemmáin;

2.) a források esetleges újratervezésekor jó lenne figyelmeztetnünk magunkat: ha valakinek levágjuk a fejét/ lábát, attól nem mi leszünk magasabbak, hanem ő lesz alacsonyabb;

3.) ahogy az ellenzék skandálta: a kultúra nemzeti alap, amiből viszont az következik, hogy az anyanyelvi kultúrához való hozzáférés biztosítása stratégiai fontossággal bír a legkisebb zsákfaluban is.

Ebben a részben most kifejezetten csak a KSH oldalán vagy más nyilvánosan ellenőrizhető magyarországi adatsorokból szemezgetnék. Bázisnak a 2010-es évet vettem, és főként a 2019-es számokra összpontosítanék. 2019 volt ugyanis az utolsó békeév, az intézményvezető kollégák szerint is a csúcsra járatás időszaka.

És szerintem az igazi kérdés nem az, hogy ha ismét ekkora forrásbőség köszöntene a kultúrára, akkor meg tudjuk-e ismételni ezeket a számokat, hanem az, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy bármilyen körülmények között fenn tudjuk tartani, akár növelni is tudjuk azokat? Mert akárhonnan nézzük, 

a 2019-es év kulturális statisztikái egy dolgot bizonyítanak: igény lenne ránk.

Általános adatok

Kezdjük a keretszámokkal: 2010-ben Magyarország összlakossága 10,014 millió  fő volt, 2019-ben viszont már csak 9,773 millió. A KSH elemzései szerint a magyar gazdaság teljesítménye 2019-ben 4,9 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbihoz képest, így a 2013-ban kezdődött gazdasági konjunktúra 2019-ben is folytatódott. Hazánk 2019. évi teljesítménynövekedése – a korábbi évekhez hasonlóan – jelentősen meghaladta az EU28 átlagát (1,5 százalék). A tagállamok közül csak Írországban nőtt a magyarországinál nagyobb mértékben (5,5 százalékkal) a bruttó hazai termék volumene. 

A magyar gazdaság teljesítménye 2019-ben harminc százalékkal nagyobb volt, mint 2010-ben.

Magyarország egy főre jutó GDP-je (vásárlóerő-paritáson számítva) 2010-ben 65, 2018-ban 71 százaléka volt az EU28 átlagának. A visegrádi országok közül Csehország a legfejlettebb, ahol az egy lakosra jutó GDP az uniós középérték kilencven százaléka volt 2018-ban. Szlovákiában és Lengyelországban a magyarországihoz hasonló (73, illetve 70 százalék) volt a mutató értéke. A cseh gazdaság fölénye már az uniós csatlakozáskor is jelentős volt, Szlovákiával szemben 2006-ra, Lengyelországgal szemben 2011-re fogyott el a kezdeti előnyünk. Azóta Lengyelországgal lényegében azonos fejlettségi szinten állunk, a szlovák gazdasággal szembeni, 2012-ben tetőzött hátrányunk pedig az utóbbi években jelentősen csökkent.

A népességszámot formáló tényezők közül 2019-ben a születésszám csökkenése kisebb mértékű volt, mint a halálozásoké, ennek következtében a népesség természetes fogyása mérséklődött. A teljes termékenységi arányszám megegyezik a korábbi évekével, vagyis a gyermekvállalási kedv nem változott. 2010-ben a várható élettartam 74,38 év volt, 2019-ben 76,16. A kultúraátadás szempontjából is fontos mutató, hogy látványosan emelkedett a házasságkötések száma: 2019-ben 65,3 ezer pár kötött házasságot, ami 14,5 ezerrel (28 százalékkal) több a 2018. évinél. 

1990 óta nem került sor ilyen nagy számú házasságkötésre, mint ahogyan az is biztatónak tűnt, hogy a bíróságok 17,4 ezer házasságot bontottak fel, ami 1960 óta az egyik legalacsonyabb érték volt.

Még két nem túl releváns, de fontos adatsor is idekívánkozik: az egyik, hogy csökkent az öngyilkosságok száma, a 2010-es 2492-ről 2019-ben 1550-re; csakhogy a nemi megoszlás elgondolkodtató: ebből 1158 volt férfi, 392 nő – vigyázzunk a férfiainkra is! A másik: A háztartások egy főre jutó kiadásaiban statisztikailag körülbelül hét százalékot költöttünk kultúrára s szórakozásra, többet, mint például ruházatra és lábbelire (4,2 százalék) vagy akár egészségügyre (5,1 százalék).

Sorolhatnánk még a különböző mutatókat (a 2019-es statisztikai évkönyv elérhető itt), de a lényeg, hogy 

az utolsó békeév tényleg békeév volt.

A költségvetés kulturális kiadásai is megsokszorozódtak: amíg mindent összevetve a kultúrára 2010-ben 196,651 milliárd forintot fizettünk a költségvetésből, ami a GDP 0,7 százalékát jelentette, 2019-ben a költségvetés kiadási oldalán erre a területre már 567,632 milliárd forint jutott, ami a GDP 1,2 százalékát jelentette. Ebből 4,232 milliárd jutott könyv-, zenemű- és lapkiadásra, 121,027 milliárd művelődési központokra és házakra, 48,018 milliárd könyvtárakra, 67,933 milliárd múzeumokra, 80,737 milliárd színházakra, 57,946 milliárd zene- és táncművészetre, 59,794 milliárd állat- és növénykertekre, nemzeti parkokra, 70,740 milliárd történelmi emlékhelyekre, 54,084 milliárd egyéb kulturális és szórakoztatási tevékenységekre, beleértve a kulturális igazgatás költségeit is.

Hosszabb idősoron a költségvetés kulturális kiadásai (folyó áron, millió forint):

A KSH táblázatából hagytam ki elemeket, még mielőtt megvádolnának, hogy nem stimmel a végösszeg. Az alábbiakban csak pár terület alábontott adatsorait ismertetem, akit más szakágazatok érdekelnek, az a KSH oldalán mindent megtalál.

Múzeumok

Induljunk el a kályhától, nézzük a múzeumokat. A működő muzeális intézmények száma a rendszerváltás óta csökkent, 2010-től viszont ismét nőtt: 1990-ben 754 darab volt, 1998-ban 788, 2010-ben 647, 2019-ben 670. Ebből Budapesten működött 84, a többi városban 413, községekben 173. 2019-ben több, mint 11 millió látogatónk volt összesen.

Könyvkultúra

Sajnos, nem ennyire derűs a kép a tágabb értelemben vett könyvkultúrában. Bár a kiadott címek száma növekvőben van, a példányszám és a könyvtárlátogatások száma csökkent.

Reménykeltő, hogy az ifjúsági és gyermekirodalmi művek konjunktúrája feljövőben van, mind a címszám, mind pedig a példányszám nő, viszont a non-fiction és a szépirodalom teret veszít.

A megváltozott olvasási és kultúrafogyasztási szokásokra figyelmeztet viszont a könyvtári adatsor. A települési könyvtárak beiratkozott olvasóinak száma nőtt, a kölcsönzött könyvek száma csökkent, mint ahogyan az iskolai könyvtárakból is kevesebb művet kölcsönöznek ki.

Az olvasási szokások változásáról egyébként a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülésével (MKKE) közösen a TÁRKI-val készíttetett egy kutatást 2020-ban. A közvéleménykutató 2005-ös hasonló célzatú felmérésének eredménysorával összevetve azért látszik az irány. Itt és most csak három fontos megállapítást idéznék: 1.) a 2005. évi kutatási eredményekhez viszonyítva tizenkét százalékponttal esett vissza a könyvolvasó felnőttek aránya. 2.) A teljes felnőtt magyar társadalmat reprezentáló kutatás szerint a könyvet sohasem olvasók közül a legtöbben azt említették okként, hogy egyszerűen nem szeretnek olvasni (45 százalék), míg a második leggyakrabban említett indok az időhiány (33 százalék). Említésre méltó, hogy 2002-ben és 2005-ben a nem olvasó népesség jóval kisebb arányban mondta azt nyíltan, hogy nem szeret olvasni (22 százalék, illetve 17 százalék); a korábbi felmérések alkalmával inkább az időszűkére hivatkoztak elsősorban (2002-ben 39 százalék, 2005-ben pedig 46 százalék). 3.) 2020-ban a magyarországi felnőtt népesség több mint fele (58 százalék) soha vagy szinte soha nem vásárol könyvet. A lakosság negyede (25 százalék) évente néhány alkalommal, kilenc százaléka legalább félévente, hét százaléka legalább negyedévente vásárol könyvet, és csupán egy százalék azoknak az aránya, akik havi rendszerességgel teszik ezt. Maradjunk annyiban, hogy mindez elgondolkodtató.

Színházak

Az ellenzéki véleményvezérek folyamatosan azzal vádolnak, hogy színházellenes volnék. Soha nem állítottam azt, hogy a színház szükségtelen, azt merészeltem mondani, hogy talán egy kicsit sok van belőle. Ha nincs igazam, és a jelenlegi állapot a pont jó, akkor viszont az eddigi évtizedekben volt túl kevés, bár erre vonatkozó panaszáradatnak nyomát sem találtam hetven évre visszamenően. Egy biztos: az ezredfordulón még csak 52 színház volt egész Magyarországon, amiből 22 Budapesten, 2019-ben viszont már összesen 220, ebből 120 Budapesten. Érdekes tény, hogy a színházak számának exponenciális növekedését nem követte arányaiban a színházi főfoglalkozású dolgozók száma: 2000-ben 4962 főt tartott számon a statisztikai hivatal, 2019-ben ez a szám 6853-ra nőtt csupán. 

Ugyanígy érdekes lehet azt is figyelembe venni, hogy miközben a színházak száma több mint négyszeresére nőtt, a színházlátogatók száma két évtized alatt csak megduplázódott: az ezredfordulón 3,938 millió színházkedvelőt rögzítettek a statisztikusok, 2019-ben 7,949 milliót. A férőhelyek száma is növekvőben van: 1990-ben 24 ezer férőhelyről tudunk, 2000-ben harmincezerről, 2019-ben 53 ezerről.

Majd Radnóti professzor úr megállapítja, hogy ez sok-e, vagy kevés, mindenesetre az érdemi válaszhoz vegyük figyelembe a KSH infografikáját is:

No de térjünk vissza az eddig követett logikához, nézzük az alábontott adatsorokat 2010 és 2019 vonatkozásában.

Komolyzene

A színházak mellett ez bizonyult a másik nagyon érzékeny kérdésnek. Ismételten leszögezném: nem a klasszikus zene ellen beszélek, elkötelezett zenehallgatóként és zenészként talán még elfogult is vagyok ezen művészeti ág iránt. De érdemes megnézni a számokat, és őszinte vitát folytatni erről is. Jelenleg tizenhat nagyobb klasszikus zenei formációt tartunk fent közpénzből (kormányzati és önkormányzati forrásból), ennek fele Budapesten található. 

Örvendetes, hogy a befogadói igény növekedett: az ezredfordulón 426 ezren látogatták a klasszikus zenei előadásokat, 2010-ben ez a szám már közel volt az egymillióhoz, 2018 volt a csúcsév, amikor 2,662 millió befogadót varázsoltak el, 

2019-re viszont már kétmillió alá csökkent a hangversenyre látogatók száma.

Anélkül, hogy állást foglalnék a klasszikus zenei színtér belső vitáiban, mutatnék egy összegző táblázatot az utóbbi három évből, amely csak a többlettámogatásokat tartalmazza (tehát az önkormányzati támogatások, egyéb források nélkül!) a tizenhat kiemelt vagy nemzeti klasszikus zenekarunk kapcsán (ezek is nyilvános adatok, a többlettámogatásokat ezer forintban adták meg):

Személyes megjegyzés: azért egy kört gondolkodtam azon, hogy érdemes-e magamra vonnom a klasszikus zenészek haragját. Ami miatt bevállalom a zárótüzet, az az, hogy az elmúlt időszakban számtalan filharmónia vezetőjével, klasszikus zenésszel beszélgettem, akik egyen-egyenként megerősítettek abban, hogy komoly strukturális problémák vannak a szcénában, és jó lenne ezt érdemben megvitatni. Nekem már mindegy, hogy párezer művésszel, vagy művészetkedvelővel többen utálnak, egyáltalán nem bánom, ha közös ellenségüknek kipécéznek – amennyiben ez a magyar klasszikus zenei élet javára válhat. Tessenek beleállni a vitákba, mert a strukturális válaszok csak akkor válnak jó megoldásokká, ha azokat nem kívülről találják ki. Ideje van a szólásnak.

A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója

(A cikksorozat folytatódik, a következő részben többek között a popkultúra és a filmipar számait nézzük meg.)

Borítókép: Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Vidékellenes flaszterhuszárok

Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

A Hunyadi-film és a román mítoszok

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

A pöcegödör legalján

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Szalai Ádámot újra kísérti az ellentmondás

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.