A büntetőintézkedések alkalmazása azért rugalmas, hogy az amerikai gazdaság a lehető legnagyobb mértékben profitálhasson az éppen aktuális szankciókból. A célországokat „túlélési üzemmódba” kapcsolták, de a világgazdaságot egészében nem bolygatták meg. Az uralkodó rezsimek kiszolgálói számára a szigorítások kijátszása nem jelent komoly kihívást, pozíciójuk legalábbis nem rendül meg még akkor sem, ha gazdasági érdekeltségeik csorbát szenvednek; a hiány és a lemaradás elsősorban a lakosságot sújtja.
Az ukrajnai háború új fejezetet nyitott, hiszen már nem egy regionális hatalom vagy egy kisebb lázadó állam elleni, körülhatárolt büntetőpolitikáról van szó. A szankciók napjainkban a globális hegemónia eszközévé váltak. A szankciókkal sújtott országok közül Oroszország az első és egyetlen globális hatalom. Oroszország a világgazdaság gerincét alkotó energia, élelmiszer és ásványi anyagok szempontjából is központi szerepet játszik. Míg az euró­paiak felélik megtakarításaikat a rekordmagas gáz-, olaj- és élelmiszerárak miatt, a fejlődő világban milliók fognak a szó szoros értelmében éhezni még jóval az ukrajnai háború vége előtt. A szankciók politikája lerombolja a profit- és értéktermelő képesség szerint kialakult nemzetközi munkamegosztást, amely a jelenkori globális civilizációnk alapja, megsemmisíti a világunkat fenntartó jólétteremtő és -elosztó mechanizmust, anélkül, hogy reális és igazságosabb alternatívát kínálna.

Miután ez kudarcot vallott, azt állították, hogy a szankciók Oroszországot tárgyalóasztalhoz kényszerítik. Ez a számítás is téves eredményt hozott. Az amerikai neokonok, akiket az energia-, a biztonsági és a hadiipari vállalatcsoportok támogatnak, úgy vélik, hogy Oroszország kiiktatandó rivális, katonailag erős, ám gazdaságilag gyenge. Ezért szankciókkal könnyebben el lehet pusztítani, mint közvetlen konfrontációval. Egy kisebb gazdasági háború Oroszország ellen felkészítené az Egyesült Államokat és szövetségeseit a valódi gazdasági háborúra, amelyet Kína ellen akarnak vívni. A globális hegemónia szankciókkal történő átformálása az utolsó fegyver, amellyel az Egyesült Államok visszaszerezheti pozícióját a világ egyetlen és egyedülálló hegemón hatalmaként.

Először is, a Covid–19-világjárvány által gerjesztett egészségügyi válság gazdaságilag törékennyé tette az Egyesült Államokat és szövetségeseit. Az infláció és a recesszió jelei Nyugaton – az amerikai gyógyszergyárak által keltett pánikot követően – még nem tűntek el akkor, amikor az ukrajnai háború elkezdődött. Másodszor, az Egyesült Államok és az Európai Unió gazdasága a növekedés és a potenciál tekintetében – legalábbis az elmúlt évtizedben – messze elmarad Kína és általában a BRICS-országok mögött. Az alulteljesítő gazdaságok szankciója a jobban teljesítő gazdaságokkal szemben aligha lehet sikeres. Harmadszor, Amerika és szövetségesei az elmúlt években alábecsülték az OPEC energiapolitikai önállóságát, valamint az Oroszországgal és Kínával való szövetségét.

Moszkva természetesen Ázsia felé fordult, hogy erősítse az ázsiai országokkal való gazdasági együttműködést. Az Egyesült Államok és az EU a Közel-Keleten is elvesztette hegemóniáját, míg Oroszország képes volt energetikai szövetségeket kötni Iránnal és Szaúd-Arábiával, valamint Törökországgal és a régió más országaival. Az Afrikai Unió állásfoglalása szerint nem fog szankciókat bevezetni Oroszországgal szemben, mert az gazdasági katasztrófahelyzetet eredményezne számukra, különösen az energia- és a műtrágyaellátás tekintetében. A legnagyobb latin-amerikai országok, Brazília, Argentína és Mexikó szintén az Oroszországgal való együttműködés mellett döntöttek.

Amerika évtizedeken keresztül próbálta megtörni az Oroszország és az unió közötti kapcsolatrendszert, amelyből gazdasági szempontból mindkét fél profitált. Ez a kapcsolat Amerika számára azt jelentette, hogy Európa kevesebbet költ fegyverekre, és hogy az amerikai olaj- és gázipari vállalatok nem találnak piacot a drágán kínált energiának. Ezért Washington radikálisabb utat keresett, hogy tartósan megszakítsa ezt a kapcsolatot, Ukrajna pedig tökéletes casus bellinek bizonyult. Elhárultak az amerikai fegyverek és a drága energia eladásának akadályai, Washington ellenőrzést gyakorolhat afelett, hogy mi kerül az unióba és mi nem.
Az uniós országok, különösen Németország, az európai gazdaság motorja, rövidesen érzékelték, hogy a szankciók ugyanúgy sújtják Európát, mint Oroszországot. A politikai nyomásgyakorlás washingtoni gépezete ezért most az uniós bürokratákra fókuszál. Ma az európai lakosság Nyugat- és Közép-Európában a szankciók első számú áldozata, mivel vele finanszíroztatják az Egyesült Államok energia- és fegyverágazatát. Bár néhány ­uniós vezető elismerte, hogy az EU a szankciós játék vesztese, tudták, hogy a szankciók leállítása érdekében szembe kellene ­szállniuk az amerikai hegemóniával. A brüsszeli bürokraták többsége azonban inkább az Egyesült Államok felügyelete alatt marad hatalmon, mintsem hogy megmentse ­társadalmait az elszegényedéstől. A neoliberális gazdaságok álszabadsága csak addig működőképes, amíg az amerikai globális vállalatoknak kedvez. 

A szankciók politikája nem más, mint a kizárólag civileket sújtó háború. Ez a stratégia nemzetek feletti gazdasági szabályozáson és végrehajtó testületeken, a világgazdasági tervezők apparátusán keresztül működik, amelyek segítségével a „törvényen kívüli országok” felett ítélkezhet. A jelenlegi szankciós politika példa arra a tendenciára, amely a globális érdekek érvényesítését nemes egyszerűséggel igazságszolgáltatásnak nevezi és a nemzetközi jog fogalmai mögé bújik. Ahelyett, hogy az államokat saját érdekeiket szem előtt tartó testületeknek tekintenék, az a felfogás alakult ki, hogy a kormányzatok egy olyan jogrendszer érvényesítésének eszközei, amely minden nemzet felett áll.

Ennek az „igazságnak” a letéteményese pedig nem lehet más, mint a világgazdaság vezető hatalma. Ez a stratégia azonban pusztító háborúkhoz vezet, hiszen a nemzetközi jog megsértésével vádolt kormányzatokat a „mindent vagy semmit” dilemmája elé állítja, amelyben kompromisszumnak helye nincs, és aki veszít, az megsemmisül. A totális háborúk első fejezetét a szankciók támogatói írják.
A szerzők a Századvég vezető kutatói

Borítókép: Az amerikai törvényhozás washingtoni épülete (Fotó: MTI/EPA/Michael Reynolds)