A Republikánus Párt képviselőházi többsége már szinte biztosra vehető, és a szenátust is megszerezhetik. Ezzel együtt nem lehet megspórolni a szembenézést Pennsylvania elvesztéséért vagy épp az olyan államokért, mint Georgia vagy Arizona, amelyeket a párt jelen tudásunk szerint nem tudott visszaszerezni. Mitch McConnell, a republikánusok szenátusi vezetője már a nyáron jelezte, hogy nem tartja konstansnak a jelöltek „minőségét”, ami sokkal nagyobb súllyal esik a latba a szenátus, mint a képviselőház esetében. Tény, hogy tizenkét képviselőházi körzetben tudtak fordítani a republikánusok, szemben a négy demokratával, amelyek ráadásul mind városi körzetek. Az is, tény, hogy a XX. században három kivétellel minden félidős választáson a hivatalban lévő elnök pártja veszítette el legalább az egyik házat. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt negyven évben – amikor demokrata elnök volt hivatalban – most veszíthetik el a legkevesebb képviselőházi helyet.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a demokraták megnyugodhatnak. Ugyanis a ház(ak) elvesztése nem csak szimbolikus jelentőségű. Az, hogy az „erszény hatalma” a republikánusokhoz került, komolyan hátráltatja nemcsak az elnököt, de a Demokrata Párt radikális balszárnyát is abban, hogy gazdaság- és társadalompolitikájukat érvényesítsék, egyúttal új dinamikát visz Ukrajna finanszírozásába is. Nem szabad természetesen azt várni, hogy egyik napról a másikra radikálisan megváltozik Amerika álláspontja. Nemcsak azért, mert van egy párthatárokon átnyúló Oroszország-ellenesség a politikusok egy részénél, de azért sem, mert maga a társadalom is konzekvensen támogatja a Moszkva elleni fellépést. Az viszont nagyon is várható, hogy változnak a feltételek. Amint Kevin McCarthy, a republikánusok képviselőházi vezetője fogalmazott, nem lesznek hajlandók több kitöltetlen csekket aláírni, vagyis Ukrajna feltétel nélküli és korlátlan támogatásának jó eséllyel vége. A feltételek között pedig alighanem ott szerepel majd a háború mielőbbi lezárására való törekvés, vagyis a béketárgyalások megkezdése. Ezekben természetesen végső szava Washingtonnak és Moszkvának lesz, de a republikánus politika ezt jobban igyekszik majd tudatosítani Kijevvel is, mint tette azt a demokrata többségű törvényhozás. Belpolitikai téren pedig nagy eséllyel ellehetetlenülnek az olyan programok, melyek például az egészségügy baloldali átalakítására vagy épp a diákhitelek további elengedésére vonatkoznak.

A Republikánus Párton belül értelemszerűen a fő kérdés Donald Trump elnökjelöltsége, illetve a párt hosszú távú stratégiája benne és DeSantis kormányzó szerepe. Nem egyértelmű ma még, hogy ez a harc hogyan dől el. Amennyiben Donald Trump bejelenti indulását, amire minden esély megvan, a labda a floridai kormányzó térfelén pattog, hisz más potenciális kihívó a párton belül jelenleg nem látszik. Többen osztják Lindsey Graham dél-karolinai szenátor véleményét, amely szerint az idei félidős választás határozottan nem egy republikánus hullám, ugyanakkor a képviselőházi többség tagadhatatlanul komoly lehetőségeket ad a pártnak az elkövetkezendő két évben.

A Demokrata Pártban hasonló a dilemma. Látványosan felléptek azon narratíva ellen, hogy a Midterm egyfajta népszavazás lenne Joe Biden teljesítményéről, és igyekeztek inkább egyfajta Trump-ellenes referendumként beállítani azt, sőt a párthoz tartozó értelmiségi holdudvar egy része odáig jutott, hogy a Trump által támogatott jelöltek győzelmét az „orbáni modell” előszobájának tekintette, ami nem csak kellően abszurd, de jól mutatja a vörös hullámtól való félelem meglétét. A legnagyobb kérdés ugyanakkor továbbra is adott: ki legyen a jelölt a következő elnökválasztáson? Amennyiben nem Joe Biden, akkor logikusan adná magát Kamala Harris, akivel viszont két probléma is van. Egyrészt az elnöknél is népszerűtlenebb, másrészt a centrista demokraták körében nehezen elfogadható. Talán csak a kétségbeesés vagy a káderhiány szülte gondolat, de az elnökkel elégedetlenek itt is a párt erős kormányzóiban vélik felfedezni a megoldást, legyen az Gretchen Whitmer Michiganből vagy Gavin Newsom Kaliforniából.

Magyarország szempontjából két dolgot érdemes figyelni. Az egyik szempont a magyar ügyekkel kiemelkedően foglalkozó képviselők és szenátorok létszáma. Az elmúlt évek egyik legjelentősebb ügye a kettős adóztatás elkerüléséről szóló nemzetközi szerződés felmondása volt a Biden-adminisztráció részéről. Több, ekkor hazánk mellett kiálló politikus sikeresen védte meg mandátumát, elég csak utalni Mike Crapo idahói szenátorra, vagy a képviselőház kereskedelmi albizottságának republikánus vezetőjére, a nebraskai Adrian Smithre. De gondolhatunk a Budapesti CPAC-en is felszólaló Andy Harris képviselőre is Marylandből. 

Ez viszont szinte természetes, nemcsak azért, mert az amerikai jogrendszer majd minden eleme az állandóság felé mutat, de azért is, mert a hidegháborús reflexek egy részét sem a politika, sem a társadalom nem vetkőzte még le. Ugyanakkor január 3-tól – amikor a mostani kongresszus tagjainak mandátuma lejár – közelebb leszünk a békéhez, mint ma vagyunk.

A szerző a Nézőpont Intézet elemzője

Borítókép: Jegyzékbe vett szavazatokat dobozol be egy választási munkatárs az arizonai Phoenixben az amerikai félidős kongresszusi választások másnapján, 2022. november 9-én (Fotó: MTI/AP/Matt York)