Van az a mindenki által ismert sunyi, beszédes csönd, ami mégis mindennél többet elmond. A hallgatás, az elhallgatás csöndje. Ez a fajta csend egészen más, mint amit színházakban tapasztalhatunk meg, akkor, amikor egyszer csak elhallgat a közönség, amikor nem zörög, nem beszél, nem mocorog, nem köhécsel senki; amikor szó szerint eláll a lélegzet.
Ilyenkor valami csoda történik a színpadon, talán angyal száll le a színpadra, talán valami más, de a publikum ezekben az esetekben úgy hallgat el, úgy dermed mozdulatlanná, hogy valami olyan csodát pillant meg, amit sehol máshol nem látott még, azért nem pisszen meg, azért hagyja abba a cukorka kicsomagolását, mert semmiről sem szeretne lemaradni. Ez a szép, az ihletett csend. És, ahogy azt fentebb írtam, van egy másik típusú csönd, az elhallgatás csendje.
Ez büdös, ez visszataszító, ez aljas és sunyi csend, olyan, mint egy eltitkolt szellentés. Ott van a kis szobában, a liftben, az öltözőben, mindenki érzi a levegőben, de az elkövetője igyekszik úgy tenni, mintha nem ő követte volna el. Ebben a műfajban kétségtelenül a baloldali sajtó a legnagyobb bajnok, számtalan alkalommal láthattuk, ahogy miközben minden másról harsányan beszélnek, a számukra kényes dolgokat elhallgatják.
A baloldali korrupciós ügyek, mutyik vagy zaklatások, esetleg a migránsok által elkövetett súlyos vagy kevésbé súlyos bűncselekmények, Budapest hatalmi pozícióban lévő polgármesterének hazugságai nem érik el az ingerküszöbüket, nem beszélnek, nem írnak róluk, inkább hallgatnak, elhallgatnak, eltussolnak. Most már azt is lehet tudni, hogy miért. Pénzért. Sok-sok pénzért.
De kezdjük az elejéről! Mint az ismert, Márki-Zay Péter egy interjúban véletlenül elkotyogta, hogy több milliárd forintnyi dollárt kaptak a kampányra külföldről, egyenesen Amerikából. A bukott b…zizó, zsidózó, vidékiző, aberráltazó, kötelet ajánlgató, másokat vérig sértő önjelölt baloldali messiástól a kikotyogás amúgy teljesen önazonos, a hódmezővásárhelyi polgármester valósággal szerelmes a hangjába, különböző dél-amerikai diktátorokhoz hasonlóan meg van róla győződve, hogy minden szava és mondata aranyat ér, azzal pedig, hogy órákon át egy kamerába vagy egy laptopba beszél, a világ minden problémáját képes lesz megoldani.
Ha népéhez szól, azzal békét, győzelmet vagy épp gazdagságot meg jólétet teremt. És eközben csak a rögeszmés bolondokra jellemző módon meg van győződve az igazáról, arról, hogy maga a Jóisten választotta ki a feladatra, arra, hogy legyőzze Orbán Viktort. A több órán tartó szónoklatok közepette viszont rengeteget hibázik, hazudik vagy téved. Ez egy ilyen műfaj. Egészen érdekes módon ez a hite akkor sem hagyta el, amikor áprilisban minden idők legnagyobb és legmegalázóbb vereségét könyvelhette el:
Márki-Zay a mai napig úgy szónokol, úgy nyilatkozik, úgy beszél, hogy a kiválasztottság ott csillog a szemében. Pont úgy, mintha győzött volna.
Pont így adta azt a bizonyos nyilatkozatot is a külföldi kampánytámogatásokkal kapcsolatban. Önmagát akarta dicsérni, fényezni, akkor is a kiválasztottság csengett a hangjában; voltaképpen dicsekedett, azt demonstrálta, hogy saját maga olyan nagyszerű, olyan tehetséges, olyan „képességes” politikus, hogy még a nagy Amerika is több milliárd forinttal támogatta a szabadságharcát. Azaz őt. Abba pedig bele sem gondolt, hogy a szavai felérnek egy vallomással: Márki-Zay Péter tulajdonképpen feljelentette saját magát.
De a történetünk itt még nem ért véget, hiszen mint az később kiderült, az Amerikából érkezett adományokkal semmi sem volt rendben. Mert az egy dolog, hogy a magyar ellenzék külföldi pénzekből kampányolt, ez nagyjából százezer elborult arccal hőbörgő, a kommunista eszmékkel szimpatizáló liberálison kívül minden magyart felháborított, de az ilyenfajta pártfinanszírozást a törvényeink is tiltják. Gyurcsány elvakult támogatóit persze nyilvánvalóan örömmel tölti el, ha a magyar kormányt külföldről akarják megbuktatni, azonban az ilyen akciók törvénybe ütköznek, szigorúan tilosak.
A kommunisták persze rajonganak ezekért a külföldi beavatkozásért, amiben nincs nagy meglepetés, mert világjobbító programjukhoz általában nem találnak megfelelő mennyiségű hazai támogatót, úgyhogy mindig hálásak, ha külföldi elvtársaik segítik őket a harcukban.
De ott tartottunk, hogy újabb részletek derültek ki a botrányos ügyről. Történt ugyanis, hogy napvilágra került: bár Márki-Zay Péter több tízezer adományozót emlegetett, mindössze tizenegy donor adta össze a több milliárd forintnyi dollárt. Ráadásul az Action for Democracy vezetője és Karácsony Gergely barátja, Korányi Dávid arról is hazudott, hogy az adakozók mind egy szálig Amerikában elő magyarok lettek volna.
Korányi, aki néhány hónappal ezelőttig leginkább a New York-i otthonából adott tanácsokat Budapest főpolgármesterének, azt állította, hogy minden adományozó megadta az útlevélszámát.
Erre nézvést bizonyítékokat is ígért. Ezeket azonban egy hónapja nem mutatja be, Korányi úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. A bizonyítékok állítólagos bemutatásáról egyébként a Telexnek nyilatkozott, annak a lapnak, amelyikről mostanában derült ki, hogy egy amerikai kormányzati szervtől fog 740 ezer dollárt kapni. Talán ez lehet az oka, hogy bár Korányi pont nekik ígért bizonyítékokat az adakozók állampolgárságára vonatkozóan, a lap mégis a cikkem elején fejtegetett beszédes, sunyi csöndbe burkolózott.
