Néhány órán belül átlépünk 2023-ba, ahonnan a 2024-es európai parlamenti választás már politikai szempontból csak egy ugrásnyi távolságra van. Valótlant állítanék, ha azt mondom, jól látható vagy kitapintható az Európai Unió jövője. Egyáltalán nem az. Mi a cél? Az együttműködés intézményi mélyítése? A közösség bővítése? Visszatérni kizárólagosan a gazdasági együttműködés irányába? Vagy sokkal inkább politikai irányba terelni a szövetséget?

Az Európai Unió 2022-re – még a britek kilépésével is – nagy és sokszínű lett, a nyugati őstagok és a közép-európai új tagok viszont teljesen más utat kívánnak bejárni, ezért 2022-ben erős törésvonalat láttunk Nyugat- és Közép-Európa évtizedes víziói között. Ezért a közösség nem működik megfelelően, de optimista megközelítéssel is csak döcögő együttműködésről beszélhetünk. Rendszeressé vált, hogy a fősodortól eltérő politikát folytató kisebb tagországokat pénzügyileg zsarolják, elviekben össze nem köthető ügyeket politikai okokból összekötnek, burjánzik az uniós korrupció, s a nyugati országok felsőbbrendűség-érzülete is leplezhetetlenül beépült a bürokratikus működésbe. A békés együttműködés érdekében viszont muszáj lesz – ha konszenzusra nem is, de – kompromisszumra jutnia a kontinens nyugati és középső részének.

Ma már a világpolitikai folyamatok az Euró­pai Unió feje fölött zajlanak, és az a dominancia, amivel az európai kontinens évszázadokig irányítója volt ezeknek a folyamatoknak, mára csak történelem. Elég csak egy évtizedes kitekintést végezni: az Európai Unió az elmúlt hét évben sem a migrációs válságot, sem a koronavírus-járványt, sem az ukrajnai háborút nem tudta kezelni.

A 2015-ben berobbant migrációs válságra a mai napig nincs adekvát válasza, gyakorlatilag néhány apró elmozdulás kivételével merev álláspontok mentén folyik a diskurzus. A koronavírus-járvány megbuktatta a tagállami szolidaritás mítoszát – emlékezzünk csak vissza, milyen hamar zárták le az országok határaikat a vírus berobbanásakor –, ráadásul a közös vakcinabeszerzés is sok tagállamban katasztrófába, uniós szinten pedig korrupció­ba torkollott.

Az idei évben pedig az orosz–ukrán háború világított rá arra, hogy mennyire működésképtelen éles helyzetekben az Európai Unió: a háború mihamarabbi befejezésére kínált megoldási javaslata, a szankciós politika átgondolatlan volt, amely ismételten visszaütött, ahogy a korábbi válságokra adott válaszai is.

Ez azonban nem volt mindig így. A második világháború után létrejött európai együttműködés alapvetően gazdasági kooperáció volt, ám valódi célja a további háborúk megakadályozása. Az Európai Szén- és Acélközösség nem azért jött létre, mert annyira szoros együttműködés kellett volna szén- és acélfelhasználásból gazdasági téren, hanem mert a nemzetközi kitermelés alkalmas volt arra, hogy nyomon kövessék egymás haditermelését. Az Európai Unió tehát eredeti célkitűzésében sikeres volt: békét teremtett a kontinensen és prosperáló gazdaságok jöttek létre az övezetben, amelynek hatására kialakult az európai jóléti állam.

A problémák akkor kezdődtek sokasodni és feltorlódni, amikor politikai alapra próbálták helyezni az együttműködést. A nemzetek kezdeményezését felváltotta a brüsszeli elit nemzetek feletti magánakciója, amely mára már nem a nemzeti, hanem a brüsszeli belterjes nyilvánosságnak akar megfelelni. Elég csak követni a napi híreket ahhoz, hogy lássuk: mára Brüsszel egy korrupciós gépezetté vált, s jól hangzó műfogalmakkal próbálják leplezni képmutatásukat és álszentségüket. Az európai képviselet mára elvált és szembefordult nemzeti választóival.

Az ötéves uniós ciklus ráadásul túl hosszú, így alkalmatlan a valódi képviseletre. Gondoljunk csak bele: a mai Európai Bizottság és Európai Parlament még 2019-ben lett megválasztva, az azóta lezajlott koronavírus-járvány és orosz–ukrán háború következményeiként átalakult politikai helyzetek a mai napig sem képeződtek le az uniós döntéshozatal kétharmadában. Egyedül az Európai Tanács tudná biztosítani azt a rugalmasságot, amely képes uniós szinten is leképezni a nemzeti választásokat, tekintve, hogy a tanács tagjai állam- és kormányfők, illetve miniszterek.

Európában azonban ma már egyre kevesebb a stabil kormány, s ezért az uniós döntéshozatalban is felértékelődik az olyan erős választói felhatalmazás, mint amivel Magyarország kormánya rendelkezik. Ráadásul az Euró­pai Bizottságot minden erejével fogni próbálja a baloldali többségű Európai Parlament, mely intézmény ma már nyomásgyakorlásra használja fel jogosítványait, például bizalmatlansági indítvánnyal zsarolja a bizottság elnökét, amennyiben nem a globalista többség érdekeinek megfelelően döntene bizonyos kérdésekben.

A Nyugat nem bővítéspárti, nem is lesz az, és erre logikus okuk van. Persze minden sajtóeseményen elmondják, hogy mennyire hisznek az uniós sokszínűségben, de ez a korábban említett megfelelési kényszerükből ered. A valóság ezzel szemben az, hogy az Európai Unió­nak már minden olyan európai ország tagja, amely hagyományosan a „gazdagabb” államok kategóriájába tartozik, mostanra pedig már csak a Balkán integrációja maradt ki a kontinentális együttműködésből. Ezek viszonylag szegény országok, azaz az együttműködés számára terhet jelent, ráadásul nem lehet elvonatkoztatni az egy ország, egy szavazat uniós elvtől sem. A 2004-ben csatlakozott országokról mostanra már kiderült, hogy érdekeik sokszor merőben különböznek Nyugat-Európa érdekeitől, ezek érvényesítéséhez pedig nem félnek használni a vétó intézményét. A Nyugat mindezekből kiindulva nem fog éllovasként eljárni annak érdekében, hogy az uniós bővítés gond nélkül folyjon.

Az „ever-closer union” viszont deklarált célja az Európai Uniónak, ezért az együttműködés szövetét egyre inkább átszövi a föderalizmus, így a nemzeti érdekeket képviselő politikai erők hatalmas kihívás elé néznek a jövőre nézve. Nemcsak a hazájuk érdekeinek kell érvényt szerezni a brüsszeli vízfejben, de közben tartani kell azt a frontot is, amely a további mélyítést akadályozná meg. Az ilyen mélyítési kísérletek közé tartozik az, amikor az u­niós döntéshozók közös hitelfelvételt sürgetnek Ukrajna megsegítése érdekében vagy a koronavírus okozta válság enyhítéséért, de például a közös vakcinabeszerzést is ebben a dimenzióban kell értelmezni.

A fent említett álláspontok egymás ellentétjei, így szinte kizárt a konszenzus, de az együttműködés sikerességének érdekében kompromisszumra kell jutni, ehhez pedig tiszta és őszinte párbeszédet kell folytatnia egymással a feleknek.

Fel kell tenni azt a kérdést: mégis mi lesz az Európai Unióval a következő évtizedekben?

Nyugat-Európa nem szeretne bővíteni, mert az pluszterhet és -akadályt jelentene számára, Közép-Európában pedig még értékként kezelik a nemzeti identitást, ezért szuverenitásukból sem akarnak engedni. A köztes megoldások pedig nem működnek, ahogy ezt láttuk a migráns-, a koronaválság, illetve a háborús helyzet alatt. A helyzet feloldására Orbán Viktornak volt egy javaslata, amely toleranciaajánlat néven vált ismertté. Ez egy olyan pacifista ajánlat, amelynek lényege, hogy minimalizálják az együttműködési területeket, a tagállamok pedig széles körben dönthetnek arról, hogy miképpen szeretnének élni. Lényegét tekintve ez a mostani – vagy néhány évvel korábbi – helyzet bebetonozását jelentené.

Úgy vélem, ez valóban járható út lehetne, és újból növekedő pályára állíthatná Európát. Ennek érvényesítésére viszont Magyarország önmagában nem elég, ehhez egy szuverenista szövetségi rendszer felépítése szükséges. Szerencsére látni lehet már egy formálódó különálló blokkot, amelynek együttesen már elég ereje van lehet a nemzeti érdekek képviseletére a legfelső döntéshozatalban a föderalizmust sürgető erőkkel szemben. Ebben a jelek szerint Magyarország partnerre talált a visegrádi négyekben és Olaszországban, illetve spanyol és francia szuverenista erőkkel is zajlik már a kapcsolatkeresés. Jelen állás szerint pedig úgy tűnik, hogy akár még más országok nemzeti baloldali pártjaira is lehet számítani ebben a küzdelemben. Fontos mérföldkő volt ebben a munkában Orbán Viktor nyári találkozója a horvát szocialista elnökkel, de a szlovákiai baloldal is hagyományosan nemzeti érdekből vezeti le politikáját.