„Több tízezer magyar munkást, parasztot és haladó értelmiségit küldött halálba a Horthy-rendszer a Donhoz.” Ezt írta A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál című dokumentumkötet előszavában Münnich Ferenc kommunista kormányfő 1958-ban, és arról is írt – mintegy útmutatóul a jövőre nézve –, hogy: „A szovjet hadsereg – esküjéhez híven – keményen verte szét a hazája területére betört fasiszta hadseregeket. De a szovjet népnek és szocialista hadseregének lényegéből fakadó humanitás megmutatkozott a legyőzött ellenséggel való bánásmódban, sőt a magyar csapatokkal szembeni hadműveletekben nem egyszer kifejezetten kíméletet tanúsított. A 2. magyar hadsereg életben maradt tagjai bizonyíthatják, hogy a halottakban elszenvedett veszteség még sokkal nagyobb lett volna, ha a szovjet hadsereg – sokszor áldozatok árán is – nem kíméli egyszerű katonáink életét.”
A münnichi „útmutatás” évtizedekre kijelölte az irányt, mármint azt, hogy miként és hogyan „illik” írni és szólni az egykori magyar királyi 2. honvéd hadseregről, annak katonai tevékenységéről és annak egykori parancsnokairól. Ez az irány, útmutatás – ha finomabb formában is –, de túlélte a rendszerváltoztatást és az 1950-es, 1960-as években megfogalmazott állítások, vélekedések még napjainkban is vissza-visszaköszönnek, bár a legtöbbször ma már nem Münnich Ferenc, hanem Nemeskürty István a hiteles alap. Az ő 1972-ben megjelent – és azt követően sok kiadást megért – Requiem egy hadseregért című kötete tompította a münnichi vélekedést, de nem ment vele szembe. Egy elítélendő korszak (rendszer?) hadserege, amelynek katonái áldozatok, míg tábornokai és tisztjei a rendszer éltetői. Ha a tisztek tartalékosok, akkor jár nekik a megbocsátás, ha nem, akkor a kritika és a felelősség emlegetése, némi „svábozással”.
Az egykori magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokától sokszor és sokan idézik az 1943. január 24-én megjelent hadseregparancsának első pontját, miszerint: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.”
Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak – a magyar királyi 13. honvéd könnyű hadosztály parancsnokának – a jelzett hadseregparancsra „adott válaszát” azonban szinte senki nem idézte 1981-ig. Ő többek között azt írta, hogy a 13. könnyű hadosztály csapatai a végsőkig kitartottak, visszavonulást csak parancsra hajtottak végre, fegyvereiket akkor hagyták vissza megsemmisítve, amikor nem volt mivel azokat elszállítani. A felsoroltak okán is kérte kivizsgálni, hogy „…a 13. könnyű hadosztály megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. könnyű hadosztály, hanem az egész 2. magyar hadsereg érdekében kérem.”
Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, megismerve a hadsereg harcok során mutatott teljesítményét, a hadseregparancsot hatálytalanította és a magyar királyi 2. honvéd hadsereg katonáit megkövette: „Az eddig beérkezett harcjelentések és egyéb adatokból megállapítottam, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
Az 1943. január 1. és 1943. április 6. között lefolyt harcoknak jelentősek voltak a személyi veszteségei, de nem maradt ott a Donnál 200 ezer magyar katona és munkaszolgálatos, ahogy ezt napjainkban is vissza-visszatérően írják. A tények: 28 044 Magyarországra hazaszállított sebesült, 26 ezer szovjet hadifogságba került és 41 972 elesett/eltűnt katona és munkaszolgálatos.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg első csapattestei 1942. április 11-én indultak el a békehelyőrségeikből a keleti hadműveleti területre. Akkor az a hadsereg a Magyar Királyi Honvédség legjobban felszerelt, magyar viszonylatban a legkorszerűbb fegyverzettel ellátott hadserege volt. A magyar királyi Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes akkor kiadott parancsában többek között a következőket írta: „A rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hds-et várható feladataira a legjobban felkészítsük. Felfegyverzés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot és nem marad el semmiféle hds. mögött.”
A harc, amelynek a célja a győzelem – amint arra Szombathelyi Ferenc is utalt – sajnos áldozatokkal jár, de nem mindegy, hogy mekkorával. Ezért is fogalmazta meg a Honvéd Vezérkar főnöke a minden parancsnok számára kötelező „ajánlását”: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell; ezt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem.”
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokai igyekeztek a Honvéd Vezérkar főnökének elvárásai szerint vezetni csapataikat. Volt, amikor a katonaszerencse kísérte a vállalkozásaikat, volt, amikor az a velük szemben állóknak kedvezett, de felelőtlenül, halálba küldeni a beosztottjaikat/alárendeltjeiket nem voltak hajlandók. Nem aktatáskában akarták hazahozni a katonáikat – amint azt az 1960-as években Jány Gusztávval kapcsolatban emlegették, mondván, ő arra kapott „felhatalmazást”, hogy Magyarországot ilyen módon szabadítsa meg az „ország szemetétől”, a szegényektől, baloldaliaktól, zsidóktól.
A hadseregparancsnoki működése okán 1947-ben a Budapesti Népbíróság dr. Pálosi Béla vezette tanácsa által halálra ítélt, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa által az ítéletet megerősítő végzést követően Tildy Zoltán köztársasági elnök által kegyelemre méltónak nem talált és 1947. november 26-án kivégzett Jány Gusztávot a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993. október 4-én kihirdetett ítéletében bűncselekmények hiányában a háborús bűntett vádja alól felmentette.
Ennek ismeretében úgy vélem – nyolcvan esztendővel a Don menti harcokat követően –, rá is vonatkoztathatók azok a mondatok, amelyeket ő fogalmazott meg az általa 1943. április 9-én kiadott 45. számú hadseregparancsában: „Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek.
Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy féllábbal, félkarral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállani, nekünk kell szeretteiken segíteni azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.”
A szerző történész, egyetemi tanár
