Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak – a magyar királyi 13. honvéd könnyű hadosztály parancsnokának – a jelzett hadseregparancsra „adott válaszát” azonban szinte senki nem idézte 1981-ig. Ő többek között azt írta, hogy a 13. könnyű hadosztály csapatai a végsőkig kitartottak, visszavonulást csak parancsra hajtottak végre, fegyvereiket akkor hagyták vissza megsemmisítve, amikor nem volt mivel azokat elszállítani. A felsoroltak okán is kérte kivizsgálni, hogy „…a 13. könnyű hadosztály megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. könnyű hadosztály, hanem az egész 2. magyar hadsereg érdekében kérem.”

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, megismerve a hadsereg harcok során mutatott teljesítményét, a hadseregparancsot hatálytalanította és a magyar királyi 2. honvéd hadsereg katonáit megkövette: „Az eddig beérkezett harcjelentések és egyéb adatokból megállapítottam, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Az 1943. január 1. és 1943. április 6. között lefolyt harcoknak jelentősek voltak a személyi veszteségei, de nem maradt ott a Donnál 200 ezer magyar katona és munkaszolgálatos, ahogy ezt napjainkban is vissza-visszatérően írják. A tények: 28 044 Magyarországra hazaszállított sebesült, 26 ezer szovjet hadifogságba került és 41 972 elesett/eltűnt katona és munkaszolgálatos.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg első csapattestei 1942. április 11-én indultak el a békehelyőrségeikből a keleti hadműveleti területre. Akkor az a hadsereg a Magyar Királyi Honvédség legjobban felszerelt, magyar viszonylatban a legkorszerűbb fegyverzettel ellátott hadserege volt. A magyar királyi Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes akkor kiadott parancsában többek között a következőket írta: „A rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hds-et várható feladataira a legjobban felkészítsük. Felfegyverzés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot és nem marad el semmiféle hds. mögött.”

A harc, amelynek a célja a győzelem – amint arra Szombathelyi Ferenc is utalt – sajnos áldozatokkal jár, de nem mindegy, hogy mekkorával. Ezért is fogalmazta meg a Honvéd Vezérkar főnöke a minden parancsnok számára kötelező „ajánlását”: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell; ezt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem.”

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokai igyekeztek a Honvéd Vezérkar főnökének elvárásai szerint vezetni csapataikat. Volt, amikor a katonaszerencse kísérte a vállalkozásaikat, volt, amikor az a velük szemben állóknak kedvezett, de felelőtlenül, halálba küldeni a beosztottjaikat/alárendeltjeiket nem voltak hajlandók. Nem aktatáskában akarták hazahozni a katonáikat – amint azt az 1960-as években Jány Gusztávval kapcsolatban emlegették, mondván, ő arra kapott „felhatalmazást”, hogy Magyarországot ilyen módon szabadítsa meg az „ország szemetétől”, a szegényektől, baloldaliak­tól, zsidóktól.

A hadseregparancsnoki működése okán 1947-ben a Budapesti Népbíróság dr. Pálosi Béla vezette tanácsa által halálra ítélt, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa által az ítéletet megerősítő végzést követően Tildy Zoltán köztársasági elnök által kegyelemre méltónak nem talált és 1947. november 26-án kivégzett Jány Gusztávot a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993. október 4-én kihirdetett ítéletében bűncselekmények hiányában a háborús bűntett vádja alól felmentette.

Ennek ismeretében úgy vélem – nyolcvan esztendővel a Don menti harcokat követően –, rá is vonatkoztathatók azok a mondatok, amelyeket ő fogalmazott meg az általa 1943. április 9-én kiadott 45. számú hadseregparancsában: „Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek.

Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy féllábbal, félkar­ral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállani, nekünk kell szerettei­ken segíteni azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.”

A szerző történész, egyetemi tanár

Borítókép: A Don-kanyarban a II. világháború idején elesett és eltűnt magyar katonák emlékére emelt márvány tábla a Don-kanyar Emlékkápolna előtt, a pákozdi Katonai Emlékparkban. A pákozdi Katonai Emlékpark Magyarország egyik nemzeti emlékhelye, mely azzal a céllal jött létre 2010-ben, a pákozdi dombon, hogy nemzetünk hadtörténelmének 1848-tól napjainkig terjedő időszakát bemutassa. (Fotó: MTVA/ Bizományosi: Faludi Imre)