Sok húron pendülnek

Almási Tamás 1982-es dokumentumfilmje, a Sok húron pendülnek ma is tanulságos látlelet. Nézi, nézegeti az ember, hogyan igyekezett Presser, Bródy, Pataky, Som, Zorán és a többi rockzenész könnyűzenei szakszervezetet életre hívni, és miután – sajnos – már én, a néző sem vagyok mai gyerek, sok mindent felidéznek bennem a fekete-fehér filmkockák.

Például a „jelbeszédet”, ahogyan politikai, társadalmi kifogásaikat a tatai rocktanácskozás résztvevői illedelmesen becsomagolják. Látom azt is, ahogyan egyesek finoman magánérdekek felé lökik a szót, mások pedig taktikusan hallgatnak. Akad persze olyan is – konkrétan Hobo –, aki karcosan, becsületesen kiáll a hatalom által dühösen megtámadott „amatőr zenészek” mellett.

A lényeg mégis az, hogy Almásiék kamerája előtt felbukkan a folyamatosan cigarettázó dr. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes, aki Erdős Péter és Barabás János után hozzászól a rockvitához (szerencsére a régi felvétel megőrizte nekünk érveit, félelmeit, rögeszméit). Tóth a háború után novíciusnak indult, utóbb MDP-, majd MSZMP-káderként oltalmazta az épülő szocializmust. Szavahihető tanúk – például Alexa Károly – szerint tulajdonképpen nem szegődött gazembernek, elvtársaihoz képest nyitottabb politikus volt, nem mellesleg a reformkort kutató irodalomtörténész.

Dr. Tóth Dezső azonban mereven elutasította a másként gondolkodás jogát, erről Almási dokumentumfilmje győz meg bennünket. Szinte érezni, ahogyan Barabás János ifjúságfelelősben és Erdős Péter könnyűzenei főkáderben is, hogy a szakszervezetet szervező szabadulók minden mozdulata gyanús számukra.

Elmondják, hogy a közérdek erősebb minden másnál, hogy ha már itt maradtak a hazájukban, vállalják a szocialista valóságot, s ne követelőzzenek a rockzenészek, miközben parasztok és munkások élnek nehezen az országban. (Arról, hogy ők konkrétan hogyan élnek, nemigen esik szó, Erdős henceg egy kicsit, hogy ő milyen puritán, de hitelt azért ne adjunk a kommunisták önként vállalt szegénységi sztorijának.)

Szóval 1981-ben, a tatai rocktanácskozás évében valahogy úgy állt a helyzet ebben az országban, hogy a létező szocializmus éppen látványosan csődöt mondott, a haldokló azonban még életképesnek látszott. A hatalomtól azonban már nem féltek a zenészek. Látni a vágóképeken, ahogyan egymás között suttognak, felnevetnek egy-két demagóg hülyeségen, dr. Tóth heves beszédrohama pedig visszafojtott haragra készteti egy részüket. Negyven évvel ezelőtt a kommunisták már mindenkiben szövetségest szimatoltak.

További Vélemény híreink

Januári hóvirág és tobzódó erőszak

Lengyelországban állt a bál, globális válság után voltunk, itthon nem működött a gazdaság, kimerült a marxista halandzsa. Az is kitetszik a dokumentumfilmből, hogy a dr. Tóth által fojtó dühvel említett URH és Bizottság tagságát vagy akár a tanácskozáson jelen lévő Nagy Ferót már nem akarták csak úgy börtönbe zárni. Ahhoz legalább akkora „bűnöket” kellett elkövetni, mint a szegedi CpG.

A hatalom fokozódó tétovaságát jelzi az a tény, hogy a miniszterhelyettes egyáltalán meglátogatta a zenészeket, fojtott hangon leteremtette őket – de bilincs már nem kattant a kezükön.

Közvetlenül 1956 után az ilyesmiben még hatékonyabbak voltak. Ha azonban a szocializmus lényege az állandó feszültségkeltés, és amint csend és béke támad, a rendszer meginog, akkor tényleg lehet, hogy itthon a rockzenészek verték be az első koporsószögeket. Hogy legalábbis a hatalom nem tud, nem képes bármit is kezdeni velük, már akkoriban is éreztük.

A Barabás, dr. Tóth és Erdős által képviselt világot néhány esztendő múlva felváltotta a peresztrojka. A peresztrojkát pedig a ruszki fegyverletétel. A fegyverletétel után pedig ránk köszöntött a demokrácia, benne nagystílű átvedlőkkel, mint Barabás János, aki úgy öltözött át az MSZMP-ből az MSZP-be, ahogyan más inget cserél.

Nyilván nem lepi meg az olvasót, hogy Barabás, aki 1982-ben alulról felfelé pislogva terjesztette dokumentumfilmünkben a szocializmus óvó szavait, még néhány évvel ezelőtt is Gyurcsány hűséges fegyverhordozójaként, a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadójaként szolgált. Dr. Tóthot szívroham vitte el még a rendszerváltozás előtt, 1990-ben pedig meghalt Erdős Péter is.

A rockzenészek többsége még velünk van, és persze kíváncsi az ember az emlékeikre, annál is inkább, mert a létre hívott szakszervezetről aztán nemigen hallottunk.

A dokumentumfilm, benne az izgatott, de nem előrelátó kommunistákkal, az óvatosan lázadó rockzenészekkel, valamint az egész kádári katyvasszal eszünkbe juttatják saját problémáinkat. Például azt a csekélységet, hogy amiként ők sem láttak előre három-négy évre, nekünk sem lehet fogalmunk a közeljövő eseményeiről.

Ami a tatai rocktanácskozás ellenzéki figuráinak elérhetetlen álomnak, a hatalomnak pedig röghöz kötött valóságnak tűnhetett, tíz éven belül semmivé foszlott. A végén – bármennyire is nehéz elhinnünk – a teremtés visszabillenti természetes állapotába a természetellenessé fajult társadalmat. Letörli a térképről, megszünteti, az újonnan épült rendszer pedig átveszi az előző felhozatal túlélőit. S bár az élet zajlik, a kihívások megújulnak, változatlanul a helyes értékítélettől függ közös sorsunk.

Most azt érezzük, hogy amiként a szocializmus foszló szövetként borult Magyarországra 1981-ben, mára a liberalizmus is kifulladt, törpe hazugsággá korcsosult. Korunk eszméje semmiképpen sem a társadalmi újraelosztás, a kísérlet először a különféle szocializmusokkal, majd a modern, nyugatias szabadelvűséggel mondott csődöt.

További Vélemény híreink

Az eltűnt államférfiak nyomában

Érhetnek minket örömök és csalódások, rúghat néhány utolsót az élőhalott, ennek a színjátéknak mégis vége. A család, a közösség, a hit és az egyéni méltóság letéteményese már régen nem az európai liberalizmus. Ami jön, ami érkezik, és talán még a mi életünkben rideg valósággá válik, holtbiztosan gátat vet a paródiává silányult nyugati életfelfogásnak.

Nem úgy lesz vége, hogy hétfőről keddre betiltják, hanem észrevétlenül áthajlik egy másik világba, ahol már nem a jó és a rossz európaiak a helyzet urai. Erre a szerepre, erre a fordulatra legalábbis lelkileg felkészülni felettébb bölcs magatartás.

Amíg azonban a tatai rocktanácskozáson a zenészek a ceruzájukat rágták, hogy vajon a hatalmi násztáncot milyen ütemre lépik, nekünk inkább a jövővel kellene foglalkoznunk.

Az uralkodó szélirány igézete ugyanis csak múló tünetegyüttes, belebocsátkozni a részletekbe felesleges erőpocsékolás. Nem az a lényeg, hogy mi van, hiszen ennek a felállásnak már vége, sokkal fontosabb, hogy milyen állapotban, lelkiállapotban, felkészültséggel éli végig a magyarság a 21. századot.

Arra a felismerésre kell jutnunk, hogy a történelem nem haszontalan, s bár értelme és célja nem látható, erővonalait kitapintani mégis szükséges. Valahogy úgy, ahogyan a tatai rocktanácskozáson is lehetett volna, ha valóban szabadon és demokratikusan működött volna a rendszer.

Borítókép: A tatai rocktanácskozás. Hátul középen Presser Gábor, mellette Zorán Sztevanovity, tőle balra Frenreisz Károly, az előttük levő sorban Németh Gábor, Bródy János, Tarján Pál, Benkő László (félig takarva), Molnár György (Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)