Lengyelországban állt a bál, globális válság után voltunk, itthon nem működött a gazdaság, kimerült a marxista halandzsa. Az is kitetszik a dokumentumfilmből, hogy a dr. Tóth által fojtó dühvel említett URH és Bizottság tagságát vagy akár a tanácskozáson jelen lévő Nagy Ferót már nem akarták csak úgy börtönbe zárni. Ahhoz legalább akkora „bűnöket” kellett elkövetni, mint a szegedi CpG. 

A hatalom fokozódó tétovaságát jelzi az a tény, hogy a miniszterhelyettes egyáltalán meglátogatta a zenészeket, fojtott hangon leteremtette őket – de bilincs már nem kattant a kezükön. 

Közvetlenül 1956 után az ilyesmiben még hatékonyabbak voltak. Ha azonban a szocializmus lényege az állandó feszültségkeltés, és amint csend és béke támad, a rendszer meginog, akkor tényleg lehet, hogy itthon a rockzenészek verték be az első koporsószögeket. Hogy legalábbis a hatalom nem tud, nem képes bármit is kezdeni velük, már akkoriban is éreztük.

A Barabás, dr. Tóth és Erdős által képviselt világot néhány esztendő múlva felváltotta a peresztrojka. A peresztrojkát pedig a ruszki fegyverletétel. A fegyverletétel után pedig ránk köszöntött a demokrácia, benne nagystílű átvedlőkkel, mint Barabás János, aki úgy öltözött át az MSZMP-ből az MSZP-be, ahogyan más inget cserél. 

A rockzenészek többsége még velünk van, és persze kíváncsi az ember az emlékeikre, annál is inkább, mert a létre hívott szakszervezetről aztán nemigen hallottunk.

A dokumentumfilm, benne az izgatott, de nem előrelátó kommunistákkal, az óvatosan lázadó rockzenészekkel, valamint az egész kádári katyvasszal eszünkbe juttatják saját problémáinkat. Például azt a csekélységet, hogy amiként ők sem láttak előre három-négy évre, nekünk sem lehet fogalmunk a közeljövő eseményeiről. 

Ami a tatai rocktanácskozás ellenzéki figuráinak elérhetetlen álomnak, a hatalomnak pedig röghöz kötött valóságnak tűnhetett, tíz éven belül semmivé foszlott. A végén – bármennyire is nehéz elhinnünk – a teremtés visszabillenti természetes állapotába a természetellenessé fajult társadalmat. Letörli a térképről, megszünteti, az újonnan épült rendszer pedig átveszi az előző felhozatal túlélőit. S bár az élet zajlik, a kihívások megújulnak, változatlanul a helyes értékítélettől függ közös sorsunk.

Most azt érezzük, hogy amiként a szocializmus foszló szövetként borult Magyarországra 1981-ben, mára a liberalizmus is kifulladt, törpe hazugsággá korcsosult. Korunk eszméje semmiképpen sem a társadalmi újraelosztás, a kísérlet először a különféle szocializmusokkal, majd a modern, nyugatias szabadelvűséggel mondott csődöt. 

Érhetnek minket örömök és csalódások, rúghat néhány utolsót az élőhalott, ennek a színjátéknak mégis vége. A család, a közösség, a hit és az egyéni méltóság letéteményese már régen nem az európai liberalizmus. Ami jön, ami érkezik, és talán még a mi életünkben rideg valósággá válik, holtbiztosan gátat vet a paródiává silányult nyugati életfelfogásnak. 

Nem úgy lesz vége, hogy hétfőről keddre betiltják, hanem észrevétlenül áthajlik egy másik világba, ahol már nem a jó és a rossz euró­paiak a helyzet urai. Erre a szerepre, erre a fordulatra legalábbis lelkileg felkészülni felettébb bölcs magatartás.

Az uralkodó szélirány igézete ugyanis csak múló tünetegyüttes, belebocsátkozni a részletekbe felesleges erőpocsékolás. Nem az a lényeg, hogy mi van, hiszen ennek a felállásnak már vége, sokkal fontosabb, hogy milyen állapotban, lelkiállapotban, felkészültséggel éli végig a magyarság a 21. századot.

Arra a felismerésre kell jutnunk, hogy a történelem nem haszontalan, s bár értelme és célja nem látható, erővonalait kitapintani mégis szükséges. Valahogy úgy, ahogyan a tatai rocktanácskozáson is lehetett volna, ha valóban szabadon és demokratikusan működött volna a rendszer.

Borítókép: A tatai rocktanácskozás. Hátul középen Presser Gábor, mellette Zorán Sztevanovity, tőle balra Frenreisz Károly, az előttük levő sorban Németh Gábor, Bródy János, Tarján Pál, Benkő László (félig takarva), Molnár György (Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)