A szuverenitás szó az államhoz kötött fogalom, amely kifejezésre juttatja, hogy egy állam önállóan lép fel a nemzetközi viszonyokban, van területe, lakossága, főhatalma, belső cselekvési szabadságában nincs korlátozva. 

Mégis, egyre gyakrabban halljuk egyes nyugat-európai politikusoktól és számos európai parlamenti képviselőtől az európai szuverenitás kifejezést, ami az Európai Unió szuverenitására vonatkozhat. Noha a megfogalmazásnak politikai olvasata van és jogilag nem is értékelhető, mégis veszélyes vizekre evez, mégpedig az Európai Egyesült Államok utópisztikus területére.

Az uniós tagságunkból kifolyólag mi azt valljuk, hogy szuverenitásunkról nem mondtunk le, hanem a nemzeti alkotmányon alapuló, bizonyos állami hatásköröket közösen gyakoroljuk más tagállamokkal. Ezért fontos az unión belüli döntéshozatali mechanizmus. A többségi döntéshozatali mechanizmus egyre inkább általánossá vált az unión belül, amelyet indokolhat a tagállamok nagyobb száma. Ez viszont azzal járhat, hogy egy adott kérdésben leszavazott országnak vagy országoknak olyan döntéseket kell elfogadniuk, amelyek ellentétesek lényeges nemzeti érdekeikkel, és amelyek ellen erőteljesen tiltakoztak. Erre különösen a kis- és közepes méretű országok esetében kerülhet sor.

A külügyi kérdésekben az Európai Unió azt szeretné, ha a jövőben az egyhangú döntéshozatali mechanizmust felváltaná a minősített többségű döntéshozatal. A külügyek azonban pont olyan terület, amely a legszorosabban fűződik össze a nemzeti érdekekkel, és így a leginkább kapcsolódik az önálló szuverenitáshoz. Az egyhangú döntéshozatal megszüntetése ezért komoly kockázati tényezőt jelenthet: megint csak a kis- és közepes méretű országok számára. Amennyiben egy ország folyamatosan azzal szembesül, hogy akaratával, immanens érdekével szembemenő cselekedetet kell végrehajtania, úgy először a rejtett, majd nyílt konfliktussal találja magát szembe, amelyben végül az Európai Bíróság kaphat végső szót.

Megoldást jelenthetne, ha azok az országok, amelyek szorosabb együttműködést akarnak egy adott területen, inkább a ma is szerződésileg megengedett, megerősített együttműködési mechanizmust alkalmaznák, illetve ennek kiszélesítési területét kezdeményeznék.
Ami a tagállami jog és a közösségi jog viszonyát illeti, itt sem egyértelmű a helyzet. A tagállamok többsége – így Magyarország is – nem kívánja nemzeti alkotmányát alárendelni a közösségi jognak. Az európai integráció a tagállamok alkotmányának köszönheti létét, a szerződések elfogadására, illetve módosítására a tagállamok akaratából kerül sor, a ratifikáció – vagy a nemzeti parlamentek vagy népszavazás esetében közvetlenül – a polgárok kezében van.

Az Európai Bíróság a közösségi jog alkalmazási elsőbbségének elvre való hivatkozással mindennemű nemzeti norma, így a nemzeti alkotmányok felett is ellenőrzést kíván gyakorolni, ami erősen vitatható. Az alkotmányos dialógus szép eszméjére hivatkozva az Európai Bíróság kapcsolatot tart fenn a nemzeti bírói fórumokkal vagy akár a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságával, de ez a dialógus vertikális, egyfajta tanár–diák viszonyú, figyelemmel arra is, hogy a tagállami bírók közvetlenül alkalmazzák az uniós jogszabályokat. Ezzel szemben az Európai Bíróságnak nem kell figyelembe vennie a nemzeti alkotmányokat, döntéseit akár azok rendelkezései­vel szemben is meg tudja hozni.

Az uniós jog felett a tagállamok ugyanakkor nem gyakorolhatnak ellenőrzést. Mégis mintha valami óvatosan megmozdulni látszana e téren. 

A nemzeti alkotmányok immanens tartalmát védők számára az alkotmányos identitás pajzsként a közösségi jog felett helyezkedik el, ezzel szemben mások a fogalomban inkább veszélyt látnak, egyfajta gátja az európai integráció fejlődésének. Nemzetközi viszonylatban is élenjárónak tekinthetők a német és a magyar alkotmánybíróság alkotmányos önazonossággal kapcsolatos döntései, az előbbi az ultra vires (hatáskörök túllépése) kimondásával, az utóbbi pedig az uniós jog hatékonyságának vizsgálatával hívta fel a figyelmet magára. Az Európai Parlament – látva az alkotmányos identitás fogalmának elterjedését tagállami szinten – legutóbbi dokumentumaiban elkezdte bevezetni az Európai Unió alkotmányos identitása kifejezést, noha mint jól tudott, az EU-nak nincs alkotmánya.

Vannak tehát biztató jelek, még akkor is, ha tudjuk, hogy a tagállamoknak az unió feletti ellenőrzési hatékonysága sajnos még gyerekcipőben jár. A nemzeti parlamentek részéről sokkal nagyobb szerepvállalásra lenne szükség ahhoz, hogy az unió működése felett érdemi befolyást tudjanak gyakorolni. A nemzeti parlamentek sokszor apátiával viszonyulnak az unióhoz, mintha nem lenne erejük és merszük, hogy erőteljesebb hangot adjanak véleményüknek. Sokszor kizárólag a nemzeti kormányra hagyják az uniós ügyekben való szerepvállalást, nem kívánnak önálló tényezővé válni. Nem vitatható, hogy amíg az unió intézményei mellett, így elsősorban a bizottság mögött egy hadseregnyi technokrata szakértő tevékenykedik, addig a nemzeti parlamentek nyolc hetet kapnak arra, hogy esetleges negatív véleményüket – az úgynevezett sárga lapos eljárás keretében – megfogalmazzák. Mint jól látható volt az elmúlt évtizedben, mindennemű eredmény nélkül.
Az Európai Unió csak akkor lehet sikeres, ha valamennyi tagállam sikeres. Ezért szükséges a tagállami jogosítványokat megerősíteni az unión belül. Az unió nem lehet egy elidegenedett, burokba zárt vertikális erődítmény, csak az egyenjogú tagállamok együttműködése hozhat sikeres integrációt. Az Európai Unió van a tagállamokért és nem fordítva.
A szerző egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora, európai parlamenti képviselő

Borítókép: Brüsszel, Az Európai Parlament jelképe a testület brüsszeli épületén (Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)