A múlt esztendő legvégén hozta nyilvánosságra a bukaresti Országos Statisztikai Intézet (INS) a romániai népszámlálás előzetes eredményeit. Miután az előző két népszámlálás is kétszázezres lélekszámapadást regisztrált az erdélyi magyarság körében, senkit nem ért meglepetésként, hogy fogyásunk hasonló nagyságrendű volt az elmúlt tíz évben is.
Az RMDSZ, minimálisra szorítva önmagával és a közösséggel szembeni elvárásait, azt tűzte ki célul, hogy meglegyen az egymillió megszámlált magyar. A lécet alacsonyra tették, de legalább ezt sikerült nem leverni. Az eredmény akkor is tragikus. Ráadásképpen az egymillió, magát magyarnak tartó polgár közül csak 977 450 vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Amikor 2002-ben nyilvánosságra került, hogy 1992-től számítva kétszázezer lélekkel lettünk kevesebben a tágan értelmezett Erdélyben, a kollektív sokkhatás egyfajta szembenézésre sarkallta az egész szellemi elitet. A kérdésben még Csoóri Sándor, a nemzeti oldal egyik legtekintélyesebb alkotója is megszólalt. Markó Bélának címzett levelében többek között a következőket írta:
„Az offenzíva kidolgozott haditerv szerint zajlik mindenütt. […] Milan Kundera beszámol a módszer néhány alapvonásáról: […] »A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.« Félálmaidban nem szoktál hallani ilyen mondatokat? Ezek nem a politikáról szólnak, hanem életről és halálról. Megmaradásról vagy az eltűnésről. Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a XIX. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?” (Heti Válasz, 2002. szeptember 20.)
Amikor Markó Bélát szembesítettük a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén ezzel a logikus gondolatmenettel, az RMDSZ akkori elnöke azzal utasította vissza a bírálatot, hogy a jeles író előbb költözzön Erdélybe, és ne csak székely fenyőt meg nagy bajszú székely bácsit jöjjön nézni tájainkra, s majd azután beszélhet a sorskérdéseinkről.
Markó ugyanazt a logikát követte, mint a „kismagyar létszemlélet” foglyai, a Demokratikus Koalíciótól a Jobbikig tartó baloldali ellenzék hívei, akik szerint az erdélyiek s általában a határon kívülre szakadt magyarok „ne szóljanak bele” az anyaországiak dolgába, például azzal, hogy részt vesznek az immár nemcsak a magyar államot, de az egész magyar nemzetet képviselő országgyűlés megválasztásában.
Egyik a színe, másik a fonákja ugyanannak a Trianon által formára szabott csonkult közösségi tudatnak. Ez a paradigma összeegyeztethetetlen az össznemzeti gondolkodással, az „egy a nemzet” elvével, azzal a szemléletmóddal, amit leghatásosabban és legtömörebben Szabó Dezső fogalmazott meg, midőn leszögezte, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”.
Az akkor még a nemzeti oldalt erősítő Heti Válasz nyílt vitát kezdeményezett a kérdésről Csoóri írása kapcsán, amelyhez sokan hozzászóltak Tőkés Lászlótól Borbély Imrén, Kincses Elődön, Bakk Miklóson keresztül Asztalos Csabáig, aki ma a woke-őrület és az LMBTQ-aktivizmus jegyében vezeti az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot, immár második mandátumát töltve e pozícióban. Őt leszámítva nagyjából konszenzus alakult ki a megszólalók között az erdélyi magyar érdekképviselet stratégiaváltásának szükségességét illetően.
Markó Béla fél évvel később reagált, s igyekezett mondanivalóját nemzeti mázba csomagolva magyarázni a magyarázhatatlant. S nemcsak hogy nem állt az élére egy határozottabb, nemzetelvűbb, helyzetteremtő politikának, hanem már válaszának megírása előtt, 2003. január végén épp ellenkező irányú fordulatot adott az RMDSZ politikájának: az általános, belső választásokat kiváltották egy részleges tisztújítással, amelyben semmiféle szerepet nem biztosítottak az erdélyi magyar állammodellben pártfunkciót betöltő platformoknak, s lényegében feladták a magyar nemzeti kataszter összeállításának célját is. Erre a lépésre válaszul alakult meg a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a Magyar Polgári Párt.
Markó az elnöki pozíciót átengedte 2011-ben Kelemen Hunornak, aki pragmatikusabb politikusnak bizonyult elődjénél.
Ne feledjük, Markó az Élet és Irodalomban támadta a székelyek nagy menetelését, a Népszabadság hasábjain üzente Orbán Viktornak, hogy „a nemzetállam rémálom”, mesterien keverve a kétségbevonhatatlan igazságokat a féligazságokkal és csúsztatásokkal, az illiberális demokráciát áldemokráciának nevezte és a népi demokráciával hozta párhuzamba, mintha nem hallott volna még a keresztény demokráciáról. Verset írt az országot a muszlim migránshordával szemben mindeddig hatékonyan védő határkerítés ellen, a Transindexen tette közzé, hogy szembemenve az erdélyi magyar politikum körében kialakult elvi konszenzussal, nem fog szavazni a romániai családügyi népszavazáson. A Népszavában erkölcstelen bűnmentegetésként aposztrofálta az orosz–ukrán háború ok-okozati mélyrétegeinek vizsgálatát, tavaly nyáron a román sajtóban élesen elítélte Orbán Viktornak a kevert fajú Európára vonatkozó, száz százalékig helytálló kijelentését, sőt még saját utódját, Kelemen Hunort is bírálta, mert nem volt hajlandó beállni a rasszizmust üvöltő Orbán-ellenes kórusba.
Kelemen Hunor viszont kiegyezett a Fidesszel. Hogy is jellemezte Orbán Viktor az akkori román államfővel kapcsolatos viszonyát a 2010-es évek elején Tusványoson? „Barátságunk őszinte, mert érdekeken nyugszik.” Ami egyébként a nemzeti érdekérvényesítés egyetlen lehetséges útja: megkeresni a kulcsszereplőkkel az együttműködés formáit a kölcsönös előnyök, a közös érdekek mentén.
Erről szól az utóbbi tizenkét év magyar külpolitikája az ideológiai és álerkölcsi akadálypályán való botladozás helyett. És ez áll a Fidesz–RMDSZ közeledés mögött, még akkor is, ha vagyunk néhányan, akik örvendenénk, amennyiben a magyar kormány a határozottabb nemzeti kiállás irányában befolyásolná a legnagyobb támogatottságnak örvendő erdélyi magyar pártot. Mindezek fényében viszont nincs mit csodálkozni azon, hogy a népszámlálás eredményeit is másképpen kommentálta az RMDSZ jelenlegi, illetve korábbi elnöke.
Kelemen Hunor szerint „megmutattuk, hogy a szülőföldön akarunk jövőt tervezni magunknak erős magyar közösségként”.
Markó viszont alkalmasnak látta a pillanatot, hogy a magyar kormány nemzetpolitikájának közjogi alapkövét képező kettős állampolgárságot hibáztassa megfogyatkozásunk kapcsán. Miközben az erdélyi magyarok a magyar állampolgárság felvétele nélkül, uniós állampolgárként úgyszólván bárhol Európában munkát vállalhatnak, és bizony vállalnak is, szerte a nagyvilágban.
Joggal mutatott rá az Erdélyi Magyar Szövetség elnöksége ez ügyben kiadott nyilatkozatában Markó Béla személyes felelősségére, hangsúlyozva, hogy hozzá kapcsolódik az RMDSZ autonómiaköveteléseinek, a szervezet eredeti céljainak feladása, az egykori szövetség bukaresti versenypárttá alakítása, s hogy ez okozta a nemzeti oldal kiválását, illetve az egységes erdélyi magyar közképviselet megszűnését.
Ceterum censeo: a szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, az erdélyi magyarság fennmaradásához kisebbségpolitikai áttörésre és az autonómia intézményesítésére van szükség. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy az erdélyi magyar politikai érdekképviselet szereplői a 2018-as közös autonómianyilatkozat mentén összehangolt stratégiát fogalmazzanak meg.
