Éveken át folyt a mélyen átpolitizált és számtalanszor félreértett disputa az uniós minimálbérekről. A magyar baloldal Dobrev Klárával az élen szemérmetlenül azt hazudta a magyar emberek szemébe, hogy lesz egységes európai minimálbér. Mondták ezt annak ellenére, hogy már a megbízatása legelején Nicolas Schmit szociálpolitikáért felelős uniós biztos is cáfolta ezt, kijelentve: „Szó sincs egységes európai minimálbérről.” Nem lehet ugyanis azonos egy luxemburgi és egy bolgár minimálbér.
Időközben szépen lassan hűlt a baloldali (kampány)téma, és megszületett a végső döntés. Az európai minimálbérről szóló uniós irányelv elfogadásakor aztán a magyar baloldal megint azt harsogta, mintha másnap már luxemburgi minimálbért kapnának a magyar dolgozók. Mégis minden józan ember belátta: az Európai Unióban végül csak abban egyeztek meg a tagállamok és az Európai Parlament, hogy legyen egy olyan keret, amely meghatározza, milyen szempontok alapján lehet megállapítani a minimálbért, ugyanakkor ezeket az indikátorokat a tagállamok – így Magyarország is – saját hatáskörében, a nemzeti sajátosságokat figyelembe véve tudják mérlegelni. Fontos még azt is tudni, hogy már az irányelv elfogadásakor megfeleltünk annak, hiszen a magyar minimálbér megállapításának szabályai a lehető legdemokratikusabbak: a munkaadói és a munkavállalói oldal állapodik meg a kormány képviselőinek egyetértésével.
Azonban az európai baloldal, beleértve a magyart, nem nyugszik. A közelgő európai parlamenti választásokra ismét mindenképpen fel akarnak mutatni egy olyan választási ígérethalmazt, ami az anyagi biztonság hazug illúzióját villantja fel a választópolgároknak, ha már az európai minimálbéres szabályozásnál lelepleződtek. Csak éppen ezzel megint zsákutcába vezetnek minket!
Az újabb baloldali utópia nem más, mint a már eddig is sokszor emlegetett minimáljövedelem kérdése. Majdnem ugyanolyan ez a kezdeményezés is, mint a szintén sokszor emlegetett alapjövedelem, amivel példának okáért a Párbeszéd nevű mikropárt szokott kampányolni az elmúlt években, annak ellenére, hogy Karácsony Gergely jelenlegi budapesti főpolgármester zuglói polgármesterkedése alatt a témában kísérleti projektet indított a kerületben, de semmivel sem tudta igazolni annak eredményességét. Bár a két fogalom, az alapjövedelem és a minimáljövedelem nem teljesen fedi egymást, egy közös pont azonban mindenképpen van bennük: olyan szociálpolitikát jelentenek, amely segélyezési alapú. Mi ezt határozottan ellenezzük.
„Ha munka van, minden van!” – ez a magyar foglalkoztatáspolitika ars poeticája. Erre épül fel az a sajátos magyar szociális és foglalkoztatáspolitikai védőháló, amelynek köszönhetően 2010 után csaknem egymillió új munkahely létesült Magyarországon. Sem a terjedelem, sem a véleménycikk formátuma nem teszi lehetővé, hogy minden elemében áttekintsük ezt az elsőre talán bonyolultnak tűnő, de valójában logikus rendszert, ezért csak néhány részletet emelek ki.
Az első és a legfontosabb, hogy Magyarország a jövedelempótlást nem a segélyek kategóriájába tartozó ellátások révén valósítja meg, hanem sokféle más, nem segély jellegű ellátás révén valósul meg a jövedelempótlás. Ezen ellátások nagy része beépül vagy kiegészíti a munkavállalók keresetét, és ehhez jön még a 2011 óta teljesen átalakult és egyszerűsített adórendszer. Ha már itt tartunk, akkor megragadom az alkalmat, hogy a baloldal rendszeresen mantrázott hazugságát cáfoljam: a 2011 előtti progresszíven növekvő szja-kulcsokat tartalmazó adózási rendszerben a legkisebb jövedelem is adózott volt, azaz soha nem volt adómentes jövedelem! A minimálbér után a legkedvezőbb esetben is legalább 17 százalék szja-t kellett fizetni. Ezzel szemben ma Magyarországon az egykulcsos adó mértéke egységesen: 15 százalék! A gyermekek után igénybe vehető kedvezmények és a fiatal házasok kedvezményei rengeteget segítettek, nem beszélve a négygyermekes anyák vagy a 25 év alatti fiatalok keresetének adómentességéről.
A minimáljövedelem elgondolása mindennek gyökeresen az ellenkezőjét jelenti. Azt mondja ki, hogy az adott ország szegénységi küszöbét jelentő minimumösszeg bonyolult rendszerben történő meghatározása után az így rögzített értékhez minden állampolgárnak hozzá kell jutnia. Akkor is, ha önhibáján kívül nem dolgozik, de akkor is, ha nem akar dolgozni. Ráadásul a jövedelem mint fogalom nemcsak a munkavállalókat érinti, hanem minden embert, így a csecsemőnek is van jövedelme, amelynek összegét a családot illető összes forrás neki jutó hányada jelenti. Az elgondolás szerint a tagállamokra nézve kötelező minimális segélyezési szintet akarnak megállapítani, és az ezen szint alatti jövedelmű valamennyi ember számára az államnak kötelező lenne a jövedelmet a minimáljövedelem szintjére emelő segélyt adnia. Mindenkinek, élete végéig, ha akar dolgozni, ha nem!
Szociálpolitikával foglalkozó szakpolitikusként ezt a megközelítést több okból is el kell utasítanom. Fennáll a reális esélye annak, hogy egy ilyen rendszerben egyre többen válnak inaktívvá, választják a segélyt a munka helyett, ezzel az európai nemzetgazdaságok munkaerőpiaci versenyképessége jelentősen romlik, a szociálpolitikai ellátórendszer egyensúlya megbomlik, egyre kevesebb lesz a befizető és egyre több a kedvezményezett. Ez garantált gazdasági összeomlást és államcsődöt jelent. Arról nem is beszélve, hogy segélyezettség kiszolgáltatottsága váltja fel a munkavégzés és a munkajövedelem teremtette személyes önállóságot.
Az elmúlt 12 év magyar szociálpolitikai és foglalkoztatáspolitikai eredményei meggyőzők, és megmutatják: a megoldás nem a segélyezés, hanem a munkaalapú társadalom.
Nézzük! Már önmagában a foglalkoztatottak számában és az aktív korú népesség körében kitett arányukban is hatalmas fejlődésen ment keresztül Magyarország az Orbán-kormányok idején 2010 óta. 2022 decemberében a 15–64 éves foglalkoztatottak átlagos létszáma 4,696 millió fő, a 15–64 évesek foglalkoztatási rátája pedig 74,4 százalék volt. Ezek az értékek 2010-ben egészen alacsonyak voltak: csak 3,864 millióan dolgoztak, és a foglalkoztatási ráta mindössze 55,8 százalék volt. Vagyis 12 év alatt a magyar munkaerőpiac 832 ezer új munkavállalónak tudott munkahelyet biztosítani. A munkanélküliségi adatok is ezt a trendet erősítik: 2010-ben csaknem tíz százalék volt a munkanélküliség, most pedig 3,9.
A minimálbér kérdésében is erőteljes fejlődésen ment keresztül Magyarország. 2020-ra több mint duplájára emelkedett az összege, 2023-ra ráadásul olyan mértékű volt a növekedés (44,1 százalék), amely a legmagasabb volt az Európai Unióban. Nem véletlen, hogy az Eurostat kimutatása szerint mindössze két tagállamban tudott nőni a minimálbérek reálértéke. Magyarországon 3,6 százalékkal és Romániában, 2,1 százalékkal. Mindenhol máshol sajnos csökkent.
Az átlagfizetés területén is erőteljes fejlődést mutatott Magyarország. 2010-ben 202 600 forint volt a bruttó átlagbér, ami 2022-re 438 800-ra nőtt. Közben pedig, ahogy arra korábban rámutattam, az adózási rendszer átalakult, az egykulcsos személyi jövedelemadó miatt a nettó összeg aránya magasabb lett a bruttóhoz képest két százalékkal, és ebbe semmilyen további adókedvezményt nem számoltunk bele. Egyértelműen nőtt tehát a magyar munkavállalók zsebében maradó nettó fizetés.
Önmagában ezzel a három adatcsoporttal is könnyen alátámasztható, hogy a segélyezési alapú szociálpolitika, amely 2010 előtt Magyarországon működött, mennyi mindent vett el az emberektől. A mostani rendszerben viszont a munkavállalók világos és egyértelmű keretek mellett többet visznek haza és a széles körű, de a munkabérhez kapcsolódó kedvezményi rendszert is figyelembe véve a különbség még szembetűnőbb. Csaknem egymillió új munkahely létesült nálunk, aminek köszönhetően a magyar munkaerőpiac már a teljes foglalkoztatottság határán mozog.
A magyar modell az európai jó gyakorlat, a bizonyíték arra, hogy a munka, a munkaalapú társadalom a kulcs a jobb és igazságosabb jövő felé. A leánykori nevén alapjövedelem – vagy ahogy most európaiul mondják, a minimáljövedelem – viszont a „mindenki szükségletei szerint” 170 éve ismert romboló baloldali utópiájának új kiadása.
A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz)
