A régiek úgy tudták – s jól tudták –, hogy ex oriente lux. Keletről jön a fény. A mesés Kelet ragyogó gazdagsága (kevésbé a bölcsessége és kultúrája) évszázadokon át mágnesként vonzotta az európai felfedezőket, kereskedőket, majd gyarmatosítókat. Mígnem a XIX. század vége felé megjelent a „sárga veszedelem” baljós toposza. Például II. Vilmos német császár egy ilyen című festményt küldött unokatestvérének, II. Miklós orosz cárnak. A képen hét női alak látható harci díszben, amint egy hegytetőről aggódva figyelik a vihar közeledtét. A nők fölött hatalmas fehér kereszt függ az égbolton, egy szárnyas angyal gondterhelten mutat a viharfelhők irányába tüzes karddal a kezében. Egy távoli felhőben Buddha ül keresztbe tett lábbal. Egy villám már lecsapott a síkon elterülő városra, és a tűz pusztítva terjed tovább. A német uralkodó a festményhez ezt a magyarázatot fűzte:
Az európai hatalmakat megjelenítő női alakokat egybehívja Mihály arkangyal – akit a mennyből küldtek –, hogy egyesüljenek a buddhizmus, a pogányság és a barbarizmus rohama ellen a kereszt védelmére…
Akkoriban Oroszország még nyugatinak számított a keleti Kínával, Indiával, Japánnal szemben. Napjainkban azonban az Amerikai Egyesült Államok – engedelmes vazallusával, Európával az oldalán – belehajszolja az oroszokat Kína karjaiba.
Európa vak vezet világtalant vezetői láthatóan nem ismerik a történelmet, a földrajzot, ennélfogva a geopolitikát sem, és ha Washingtonból azt mondják nekik, ugorjanak a kútba – így az oroszok elleni háborúba is –, ők önként és dalolva beleugranak. Sőt másokat is, akit csak tudnak, belerántanak. (Akit mégsem tudnak, azt szidják, rágalmazzák, fenyegetik, megbüntetik, kirekesztik.)
Ma már minden közepesen tájékozott, a valóság iránt érzékeny, józanul gondolkodó politikusnak látnia kell(ene), hogy a 2008-ban kezdődő pénzügyi és gazdasági világválság, a 2015-től permanensen ránk zúduló migrációs cunami, majd a 2020-as koronavírus-világjárvány átrendezte világunkat.
Míg a második világháború után majd fél évszázadig kétpólusú világrend létezett, a Szovjetunió felbomlását követő másfél-két évtizedben pedig egypólusú, amerikai hegemóniára épülő világrend, az utóbbi években egyre markánsabban több központúvá válik a világ, aminek fő oka, hogy a gazdasági, politikai hatalom súlypontja kelet felé tolódik. Egyre több gondolkodó véli úgy – a földrajzi hálózatok, a geopolitikai és geoökonómiai folyamatok és összefüggések alapján –, hogy a XXI. század Eurázsia évszázada lesz.
Az amerikai–szovjet hidegháborút az elmúlt évtizedben felváltotta az amerikai–kínai gazdasági háború. Az Egyesült Államok fő riválisa, gazdasági, politikai, kulturális kihívója már a kelet-ázsiai óriás, a Föld legnépesebb országa (bár már az idén megelőzheti India), egyben a világ második legnagyobb gazdasága, mely gyorsan közeledik az Egyesült Államok szintjéhez.
Ha az elbizakodott, korlátolt, vezetésre alkalmatlan nyugat-európai törpék óriások vállán állnának (mint a híres középkori aforizmában!), azaz birtokában volnának elődeik tudásának, kultúrájának, észjárásának – meg- és elvetett „józan paraszti eszének” –, látnák és felfognák, hogy glóbuszunk messze legnagyobb földrajzi egysége az eurázsiai kontinens, amelynek nagyobb része Ázsia, s kisebb, nyugati nyúlványa Európa. Például Oroszország területe négyszer akkora, mint az egész Európai Unióé (bár népessége csak egyharmada), Kína populációja pedig több mint háromszorosa az EU27-ének.
A világ öt legnagyobb gazdasága közül három ázsiai: Kína a második, Japán a harmadik, India az ötödik, s Dél-Korea is benne van már az első tízben.
Eurázsiát összesen nyolc ország (négy-négy ázsiai és európai) képviseli a globális gazdasági erősorrend élén, Amerikát csupán kettő.
Nem véletlenül mondta már a 2010-es kormányalakítása után – az uniós vezetők közül elsőként – Orbán Viktor:
Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban.
Amit azzal magyarázott, hogy a világban tartósan eltolódnak az erőviszonyok, Kína, India és más feltörekvő térségek visszaszerzik azokat a világkereskedelmi, -gazdasági pozícióikat, amelyeket a XIX. század előtt betöltöttek. Ebből következett a „keleti nyitás” innovatív és sikeres magyar politikája, ami a kölcsönös előnyökön és érdekeken nyugszik. (Keleti eredetünkön, valós vagy vélt rokonságainkon túlmenően.)
Hogy a magyar kormányfővel szemben mennyire nem látják/értik a nyugati vezetők a változó világot, az is mutatja, hogy a legnagyobb gazdasági hatalmak, a G7-ek éves csúcstalálkozóira nem szokták meghívni sem Kína, sem India vezetőjét, sőt a Krím 2014-es elcsatolása után „megbüntetett” Oroszországét sem, amely pedig 1998 óta nyolcadik partnerként rendszeresen részt vett a „nagyok” együttműködésében.
Az USA és az általa egy akolba terelt nyugati államok jelenlegi vezetői tán azt hiszik, három ekkora országot leradírozhatnak a térképről?
Ami amellett, hogy méltánytalan és ostobaság, roppant káros, sőt életveszélyes, mivel a három birodalom nemcsak gazdasági – és kettő közülük demográfiai – értelemben óriás, de katonai szempontból is a világ öt legerősebb állama, egyben atomhatalma közé tartozik. (Erről felvilágosíthatná valaki az oroszok ellen háborúzni vágyó európai vezetőket, köztük a zöldfülű-fafejű német külügyminisztert és szankció-világbajnok brüsszelita honfitársnőjét is.)
A liberális demokrácia globalista projektje mára megbukott, többek között azért, mert figyelmen kívül hagyta az élni és élni hagyni klasszikus elvét. De még inkább azért, mert az Amerikai Birodalommal szemben felemelkedőben van – főként Ázsiában – több nem liberális regionális hatalom: Kína mellett India, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, amelyek nem amerikai fennhatóság/gyámság alatt és nem liberális-woke módon kívánnak élni – ahogy egyébként több európai nemzet sem. John Mearsheimer amerikai politológus – aki a századik évében járó Kissinger mellett a külpolitikai realizmus egyik fő képviselője – szerint az egypólusú világrend megszűnésével vissza kell térni a politikai realizmushoz: a szereplők érdekeinek elfogadásához és bekalkulásához. Ez jobb, mivel békésebb, mint az ideológiai és geopolitikai terjeszkedés. A realista politika okos lemondás a világuralom bármilyen változatáról, legyen az a Pax Americana (vagy mint korábban a Pax Sovietica, Pax Germanica volt).
A múlt héten Kína és Oroszország elnöke Moszkvából megüzente a nyugati világnak, hogy még szorosabbra fűzik energetikai, gazdasági és politikai kapcsolataikat. Hszi Csin-ping így búcsúzott kedves barátjától, Vlagyimir Putyintól: „Olyan változások jönnek, amelyekre száz éve nem volt példa, és mi ezt közösen valósítjuk meg.”
