Az amerikai–szovjet hidegháborút az elmúlt évtizedben felváltotta az amerikai–kínai gazdasági háború. Az Egyesült Államok fő riválisa, gazdasági, politikai, kulturális kihívója már a kelet-ázsiai óriás, a Föld legnépesebb országa (bár már az idén megelőzheti India), egyben a világ második legnagyobb gazdasága, mely gyorsan közeledik az Egyesült Államok szintjéhez.

Ha az elbizakodott, korlátolt, vezetésre alkalmatlan nyugat-európai törpék óriások vállán állnának (mint a híres középkori aforizmában!), azaz birtokában volnának elődeik tudásának, kultúrájának, észjárásának – meg- és elvetett „józan paraszti eszének” –, látnák és felfognák, hogy glóbuszunk messze legnagyobb földrajzi egysége az eurázsiai kontinens, amelynek nagyobb része Ázsia, s kisebb, nyugati nyúlványa Európa. Például Oroszország területe négyszer akkora, mint az egész Euró­pai Unióé (bár népessége csak egyharmada), Kína populációja pedig több mint háromszorosa az EU27-ének. 

Eurá­zsiát összesen nyolc ország (négy-négy ázsiai és euró­pai) képviseli a globális gazdasági erősorrend élén, Amerikát csupán kettő.
Nem véletlenül mondta már a 2010-es kormányalakítása után – az uniós vezetők közül elsőként – Orbán Viktor: 

Amit azzal magyarázott, hogy a világban tartósan eltolódnak az erőviszonyok, Kína, India és más feltörekvő térségek visszaszerzik azokat a világkereskedelmi, -gazdasági pozícióikat, amelyeket a XIX. század előtt betöltöttek. Ebből következett a „keleti nyitás” innovatív és sikeres magyar politikája, ami a kölcsönös előnyökön és érdekeken nyugszik. (Keleti eredetünkön, valós vagy vélt rokonságainkon túlmenően.)

Hogy a magyar kormányfővel szemben mennyire nem látják/értik a nyugati vezetők a változó világot, az is mutatja, hogy a legnagyobb gazdasági hatalmak, a G7-ek éves csúcstalálkozóira nem szokták meghívni sem Kína, sem India vezetőjét, sőt a Krím 2014-es elcsatolása után „megbüntetett” Oroszországét sem, amely pedig 1998 óta nyolcadik partnerként rendszeresen részt vett a „nagyok” együttműködésében.

Ami amellett, hogy méltánytalan és ostobaság, roppant káros, sőt életveszélyes, mivel a három birodalom nemcsak gazdasági – és kettő közülük demográfiai – értelemben óriás, de katonai szempontból is a világ öt legerősebb állama, egyben atomhatalma közé tartozik. (Erről felvilágosíthatná valaki az oroszok ellen háborúzni vágyó európai vezetőket, köztük a zöldfülű-fafejű német külügyminisztert és szankció-világbajnok brüsszelita honfitársnőjét is.)

A liberális demokrácia globalista projektje mára megbukott, többek között azért, mert figyelmen kívül hagyta az élni és élni hagyni klasszikus elvét. De még inkább azért, mert az Amerikai Birodalommal szemben felemelkedőben van – főként Ázsiában – több nem liberális regionális hatalom: Kína mellett India, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, amelyek nem amerikai fennhatóság/gyámság alatt és nem liberális-woke módon kívánnak élni – ahogy egyébként több európai nemzet sem. John Mearshei­mer amerikai politológus – aki a századik évében járó Kissinger mellett a külpolitikai realizmus egyik fő képviselője – szerint az egypólusú világrend megszűnésével vissza kell térni a politikai realizmushoz: a szereplők érdekeinek elfogadásához és bekalkulásához. Ez jobb, mivel békésebb, mint az ideológiai és geopolitikai terjeszkedés. A realista politika okos lemondás a világuralom bármilyen változatáról, legyen az a Pax Americana (vagy mint korábban a Pax Sovietica, Pax Germanica volt).

A múlt héten Kína és Oroszország elnöke Moszkvából megüzente a nyugati világnak, hogy még szorosabbra fűzik energetikai, gazdasági és politikai kapcsolataikat. Hszi Csin-ping így búcsúzott kedves barátjától, Vlagyimir Putyintól: „Olyan változások jönnek, amelyekre száz éve nem volt példa, és mi ezt közösen valósítjuk meg.”

Az általa marionettbábuként táncoltatott Európának pedig – amely néhány éve még „stratégiai autonómiáról” álmodozott – fel van adva a lecke. Hiszen, mint Horváth Levente, a Neumann János Egyetem Eurázsia-központjának igazgatója elmondta lapunknak: tetszik a Nyugatnak vagy sem, Peking és Moszkva egy új, többpólusú világrend létrehozásán dolgozik, s az atlanti korszakot eurázsiai korszak váltja fel. 

Végül két költői kérdés. Vajon a kétszáz éve elhunyt angol romantikus költő, Shelley ma nem a nyugati, hanem a keleti szélhez írna ódát? S a keresztény hatalmakat ma nem a keleti, hanem a nyugati pogányság és barbarizmus rohama ellen hívná egybe Mihály arkangyal? A választ a jövő adja meg, de a múltban rejtőzik.

Borítókép: Hszi Csin-ping kínai államfő és Vlagyimir Putyin orosz elnök kezet fog az országaik közötti átfogó partnerség és stratégiai együttműködés továbbfejlesztéséről szóló dokumentumok aláírási ünnepségén (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Kreml pool/Vlagyimir Asztapkovics)