Az unásig ismert balliberális narratíva szerint 2010 óta Magyarországon minden csak romlik, leépült a jogállam, megszűnt a demokrácia, mindent eluralt a korrupció. Nyíltan törekednek arra, hogy „helyreállítsák” az 1949-es, eredendően szovjet tollbamondásra született, 1989-ben és utána sokáig toldozott-foldozott, saját preambuluma szerint is átmeneti „alkotmányt”, nemkülönben a népre hivatkozó, de népszavazással soha nem legitimált köztársaságot. Ez egyebek mellett azért is ostobaság, mert az alaptörvény tételesen rögzíti ezt hazánk államformájaként, tehát az 1918-as szabadkőműves országvesztéshez, az 1945 utáni szovjetizálódáshoz, majd a paktumos rendszerváltáshoz kötődő respublikát nem váltotta fel más, történelmi hagyományainknak megfelelő államforma. Ami nem biztos, hogy jó.
Mindenesetre tény, hogy 2010-ig voltaképp Potemkin-rendszerben éltünk. 1989–1990 folyamán létrejöttek a demokratikusnak nevezett intézményi keretek, formálisan egy új rendszer köszöntött be a kommunista diktatúra után, de ez csak a rendszerváltáshoz vezető út első lépcsőfoka volt.
Magyarország félgyarmati státusban maradt, csak (Csurka István találó kifejezését idézve) a moszkvai húskampóról átakasztottak minket a New York-ira.
Ez egyébként már 1982-ben megtörtént, amikor Magyarországot a Nemzetközi Valutaalap járszalagjára fűzték. Ami az évtized végén történt, csak lejátszástechnika volt, miként Bogár László professzor szokott fogalmazni.
A lényeget a hírhedt SZDSZ-es magyargyűlölő, ávós családban szocializálódott, a trianoni békediktátumot igazságosnak tartó Bauer Tamás írta le már 1982 novemberében:
Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. […] A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna.
(A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok, Mozgó Világ, 1982. november.)
Fontos a szó: kolonializáció. Vagyis: gyarmatosítás. Pontosan ez történt.