Az unásig ismert balliberális narratíva szerint 2010 óta Magyarországon minden csak romlik, leépült a jogállam, megszűnt a demokrácia, mindent eluralt a korrupció. Nyíltan törekednek arra, hogy „helyreállítsák” az 1949-es, eredendően szovjet tollbamondásra született, 1989-ben és utána sokáig toldozott-foldozott, saját preambuluma szerint is átmeneti „alkotmányt”, nemkülönben a népre hivatkozó, de népszavazással soha nem legitimált köztársaságot. Ez egyebek mellett azért is ostobaság, mert az alaptörvény tételesen rögzíti ezt hazánk államformájaként, tehát az 1918-as szabadkőműves országvesztéshez, az 1945 utáni szovjetizálódáshoz, majd a paktumos rendszerváltáshoz kötődő respublikát nem váltotta fel más, történelmi hagyományainknak megfelelő államforma. Ami nem biztos, hogy jó.
Mindenesetre tény, hogy 2010-ig voltaképp Potemkin-rendszerben éltünk. 1989–1990 folyamán létrejöttek a demokratikusnak nevezett intézményi keretek, formálisan egy új rendszer köszöntött be a kommunista diktatúra után, de ez csak a rendszerváltáshoz vezető út első lépcsőfoka volt.
Magyarország félgyarmati státusban maradt, csak (Csurka István találó kifejezését idézve) a moszkvai húskampóról átakasztottak minket a New York-ira.
Ez egyébként már 1982-ben megtörtént, amikor Magyarországot a Nemzetközi Valutaalap járszalagjára fűzték. Ami az évtized végén történt, csak lejátszástechnika volt, miként Bogár László professzor szokott fogalmazni.
A lényeget a hírhedt SZDSZ-es magyargyűlölő, ávós családban szocializálódott, a trianoni békediktátumot igazságosnak tartó Bauer Tamás írta le már 1982 novemberében:
Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. […] A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna.
(A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok, Mozgó Világ, 1982. november.)
Fontos a szó: kolonializáció. Vagyis: gyarmatosítás. Pontosan ez történt.
Az Antall-kormány idején minden jó szándék kevésnek bizonyult a valódi önrendelkezés visszaszerzésére.
A jellemtelen SZDSZ-es pártkatona, a trianoni békediktátumot szerencsének tartó, saját hazáját külföldi lapokban rágalmazó Göncz Árpád a köztársasági elnöki székben pöffeszkedve, törvénysértéstől sem visszariadva szolgálta az SZDSZ magyarellenes törekvéseit.
A tőkehiányos országban a rablóprivatizáció, a spekulánsokat helyzetbe hozó elrontott kárpótlás, a korlátok nélküli piacnyitás már a rendszerváltozás elején ellehetetlenítette a magyar polgári réteg újjáépülését. 1989-től 1994-ig felére csökkent a hazai ipari termelés, a kapacitások nagy része külföldi kézbe került, a mezőgazdasági termelés negyven százalékkal csökkent.
És elmaradt az igazságtétel, a kommunista bűnözők felelősségre vonása, aminek két fő elgáncsolója Göncz és az Alkotmánybíróság akkori elnöke, Sólyom László volt.
Így alakíthatott kormányt 1994-ben az 1956-os szabadságharc leverésében lelkesen közreműködő pufajkás, Horn Gyula, akinek gyászos miniszterelnöksége a Bokros Lajos nevével fémjelzett költségvetési politikával súlyosan megroppantotta az egyébként is vékony középosztályt a forint tudatos leértékelésével, a reálbércsökkenés előidézésével, a gyes, a gyed, a gyermekek után járó adókedvezmény, a családi pótlék és a gyermeknevelési támogatás jelentős szűkítésével. A rablóprivatizáció felpörgetésével pedig a stratégiai fontosságú energetikai és távközlési cégek, pénzintézetek is külföldi kézbe kerültek.
Ekkoriban fonódott össze az állam és az alvilág. Lényegileg megszűnt a nemzetpolitika.
Megugrott a munkanélküliség és az államadósság, a népnyúzó intézkedések hatására pedig egyre kevesebb gyermek született.
Orbán Viktor 1998-ban azzal a tömör programadással alapította meg koalíciós kormányát, hogy szándékuk több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás. Ennek megfelelően reményteljes változások kezdődtek, és úgy tűnt, az ezredfordulóval végre megindulhat a tartalmi, lényegi rendszerváltás. Négy év alatt a GDP 61,1 százalékáról 52,5 százalékára csökkent az államadósság, eltörölték a Bokros által bevezetett tandíjat, bevezették a diákhitelt, a családi adókedvezményt, több mint duplájára emelkedett a minimálbér, csökkent a munkanélküliség és az infláció, megszületett az infrastruktúra-fejlesztést és a vállalkozások megsegítését célzó Széchenyi-terv, és a szimbolikus, kulturális térben is fontos lépések történtek az új Nemzeti Színháztól a Szent Korona Országházba szállításán át a nemzetpolitikát új szintre emelő kedvezménytörvényig.
Ám a szegényes médiahátország, a helyi begyökerezettség hiánya, a már akkor is ellenséges nemzetközi légkör és főleg a gátlástalan és mindent túlordító balliberális propaganda megtette hatását.
Jött a kommunista diktatúra D–209-es szigorúan titkos tisztje, Medgyessy Péter, majd, miután egy óvatlan pillanatban azt találta mondani, hogy a koalíciós partner SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel, érkezett az őt megpuccsoló Gyurcsány Ferenc trükkök százaival.
Ámokfutása a rendszerváltozás időszakának mélypontja volt a 2004. december 5-i kétigenes népszavazás kampányában tanúsított gátlástalan magyargyűlölettel, majd 2006 ősze a karhatalmista embervadászattal, a találomra elfogottakat válogatott kínzásoknak alávető koncentrációs táborrá alakított közrádióval, szemkilövető vörösterrorral, nem mellesleg totális erkölcsi, politikai, gazdasági csőddel, 82 százalék fölötti GDP-arányos államadóssággal.
Mindezt azért volt szükséges hosszabban felidézni, mert a politikai emlékezet közmondásosan rövid, a mai huszonévesek pedig talán nem ismerik eléggé az előzményeket. Márpedig helyesen megítélni mai közéletünket csak az tudja, aki képes rendszerben látni és érteni az összefüggéseket, azt, hogy honnan hová tartunk.
Mindezek fényében megállapítható, hogy 2010-ben nem letértünk az addigi békés, helyes útról. Ellenkezőleg, akkor kezdődött el a valódi, a lényegi rendszerváltás, az alávetettség gyalázatos rendszerének egy élhető és magyar világ rendszerével történő felváltása. Ez a második lépcső, és innen nézve látszik igazán, mit veszítettünk az 1990 utáni megcsalatással.
Tizenhárom évvel ezelőtt egy idegen érdekeknek kiszolgáltatott, az erőforrásai fölötti felügyelet lehetőségétől megfosztott, kirabolt, megalázott, valós múltjában megrabolt, önbecsülésében és népmozgalmi erejében súlyosan megroppant országot és nemzetet kellett fölemelni, visszaadva helyes önismeretét, életigenlését, megadva az értelmes élet lehetőségét,
esélyt a munkára és biztosítva a becsületes megélhetést. Magyarországot az 1945-ös útvesztés óta először végre újra magyar országgá, a nemzetet öntudatos, magabízó, jövőt építő közösséggé kellett formálni, visszaszerezve az idegen kézbe elcsalt nemzeti vagyont, különös tekintettel a nemzetbiztonsági jelentőségű stratégiai ágazatokra a pénzügyi szektortól az energetika világán át a médiáig.
A rendszerváltás lényegileg azt jelenti, hogy az 1945-ben és 1990 után is – egy négyéves nekiveselkedést leszámítva – végig idegen akaratok alá vetett, kizsigerelt, hódoltságba kényszerített nemzet végre saját kezébe veszi sorsát, és saját életérdekei mentén szervezi meg az életét. Sajnálatos, de természetes, hogy ez konfliktusokkal jár.
Ugyanis szabadságharcot vívunk a külső és belső ellenség ellen.
A mindig alázatosan idegen kívánságokra pislogó, csakis idegen szemmel látni és idegen szívvel érezni képes szolganép, Istennek és a magyar nemzet bölcsességének hála, a politikai paletta szűk harmadára szorult vissza. A feladat az, hogy ez így is maradjon, és az ügynöklelkületű baloldal soha többé ne téríthesse el Magyarországot a magyar élet útjáról.
