Nézzük hazám, Spanyolország példáját! Spanyolországban a lengyelországihoz nagyon hasonló rendszer van. Vegyük az alkotmánybíróságot, ezt a nagyon fontos testületet, amely azt hivatott eldönteni, hogy a törvények alkotmányellenesek-e. Nos, a testület a király által kinevezett tizenkét tagból áll; közülük négyet a kongresszus javasol háromötödös többséggel; négyet a szenátus, kettőt a kormány, kettőt pedig az általános igazságszolgáltatási tanács. Hogy érthető legyen, a tizenkét bíró közül tízet politikusok választanak. 

Sőt, 2021-ben, az alkotmánybíróság megújításakor, mivel ehhez háromötödös többség szükséges, a PSOE és az Unidas Podemos (a spanyol koalíciós kormányzó pártok) meg akarták reformálni a törvényt úgy, hogy egyszerű többséggel is újraalakulhasson a testület. Ezt akkor az ellenzék keményen bírálta, mert újabb támadás volt a jogállamiság ellen. Mit tett Brüsszel? Figyelmeztette ugyan a kormányt, de semmi több.

Aztán az előző szocialista kormány főügyésze lett az alkotmánybíróság új elnöke. Az egyik bíró a jelenlegi szocialista kormány igazságügy-minisztere volt. Egy másik pedig főigazgató volt a miniszterelnöki hivatalban. A szocialisták sorra a saját bizalmi emberei­ket ültetik az alkotmánybírói székekbe, de az EU néma, Brüsszelben nem látnak problémát ebben.

Ezzel azonban még nincs vége a példáknak. Menjünk vissza 2020-ba! A Covid–19 által okozott világjárvány minden országot egyformán sújtott, és az összes kormánynak cselekednie kellett. Nos, a szocialista Pedro Sánchez vezette kormány úgy döntött, hogy kihirdeti a vészhelyzetet, 47 millió spanyolt otthonába zár, vagyis érvénybe lépett a lakhelyelhagyási tilalom. Ezt a vészhelyzetet kétszer is kihirdették, és az alkotmánybíróság mindkettőt alkotmányellenesnek nyilvánította. Vagyis a spanyol kormány kétszer is figyelmen kívül hagyta az alkotmányt. Történt valami? Volt megtorlás? Politikai következmények? Lemondások? Semmi. Nem történt semmi. A kormány megúszta, hiába követett el két törvénytelenséget. Mi lett volna, ha Orbán vagy Morawiecki teszi ugyanezt? Nagy cirkusz lett volna, a teljes progresszív média tekintélyelvűségről, diktátorokról kiabált volna a vezércikkeiben. Ám ebben az esetben egyetlen nemzetközi médium sem emelte fel a szavát.

Néhányan biztosan azt gondolják, hogy rendben, ez kivételes helyzet volt. Az volt. De a cél nem szentesíti az eszközt. Sőt, Sánchez­nek volt politikai eszköze, hogy mindezt helyesen tegye: a szükségállapot. Nem használta ki. Az utcára való kilépésért és az utazásért kiszabott hatósági pénzbírságokat most vissza kellene fizetni a polgároknak!

Ezzel vége lenne a botránysorozatnak? Semmiképpen. A legfelsőbb spanyol testület, a kongresszus is az alkotmánybíróság nyilatkozata alapján alkotmányellenesen lett bezárva, vagyis a szocialista kormány három alkalommal szegte meg az alkotmányt, és ennek semmilyen politikai következménye nem lett. Most biztosan azt gondolják, hogy ezzel itt vége, de nem. A spanyol kormány folytatta. Az állami legfőbb ügyészség az a szerv, amelyet az alkotmány bíz meg azzal, hogy az igaz­ságszolgáltatásról gondoskodjon „a törvényesség, az állampolgári jogok és a törvény által védett közérdek védelmében, hivatalból vagy az érdekelt felek kérésére, valamint hogy vigyázzon a bíróságok függetlenségére és előmozdítsa általuk a társadalmi érdekek kielégítését”.

Ennek a testületnek politikamentesnek kellene lennie, de Sánchez nem törődik ezzel sem. A saját igazságügy-miniszterét, Dolores Delgadót nevezte ki főügyésznek, ami példa nélküli a spanyol demokráciában. Ez lenne a jogállamiság? Nyilvánvalóan nem. Egyetlen jogász vagy politológus sem fogadná el annak. Mi több, még a szenátus sem tudja fékezni a kormányt, hiszen az utolsó szó mindig a parlamenté.

Spanyolország volt az első tagállam, amely megkapta az európai alapokból a legkorábbi kifizetéseket, és az első olyan ország, amely megkapta a másodikat is. Ursula Von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke volt az első, aki gratulált nekünk ahhoz az úthoz, amelyen elindultunk. Kész őrület! Mi vagyunk az egyetlen OECD-ország, amely még nem tért vissza a válság előtti szintre, ahol a legmagasabb a munkanélküliségi ráta, ahol a legnagyobb mértékű a fiatalok munkanélkülisége, az egyik legeladósodottabb tagország, amelynek a legrosszabbak a gazdasági adatai és az, ahol az egy főre jutó GDP évről évre csökken. A felsorolást folytathatnánk.

Aztán mi történt ezekkel az uniós alapokkal? Monica Hohlmeier, az Európai Parlament költségvetést ellenőrző bizottságának elnöke spanyolországi látogatása alkalmával a következőket mondta: „lehetetlen lekövetni a forrásokat a végső kedvezményezettig. Nem tudjuk, melyik régió kapta meg, hogyan, mi a célállomás”. Hozzátette: „Nem tudjuk, végül kinél landolnak a helyreállítási pénzek.” El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy mi történne, ha Magyarországról vagy Lengyelországról nyilatkozná ugyanezt? Százszámra érkezne az üzenet arról, hogy ezek az országok, illetve korrupt vezetőik hogyan használták fel a pénzt saját céljaikra. Még valami. Hazámban nem hoztak létre semmiféle testületet, amely arra lenne hivatott, hogy kiderítse, mire és hogyan költik el az uniós pénzeket.

Az a helyzet, hogy Von der Leyent vagy az EU-t nem a jogállamiság érdekli, hanem az, hogy az országnak milyen politikai programja és kormánya van.

A szerző spanyol politológus, a Filosofía Política project alapítója

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)