A rasszizmus felszámolása tíz lépésben

Amikor az embernek gyermeke születik, egy sor olyan dolgot kezd el csinálni, amire korábban egyértelműen kijelentette: márpedig én ezt soha! Így jártam én is a streamingszolgáltatókkal, pontosabban egy bizonyossal, amit kifejezetten gyerekeknek, illetve elcsigázott szüleiknek céloztak, szusszanásnyi félórákat kihasítva így a hétvégi rohanásból.

A kínálatot böngészve még meg is lepődtem, mert megtaláltam szinte az összes olyan mesefilmet, ami gyerekkoromra emlékeztetett. Ilyen volt A dzsungel könyve is, amit számos átdolgozásban láttam már, el is indítottam, hogy nosztalgiázzak kicsit, ám ekkor a következő szöveg jelent meg a képernyőn: „Ez a műsor negatívan ábrázol és kezel embereket vagy kultúrákat. Ezek a sztereotípiák akkor is rosszak voltak és ma is azok”. Megjegyzik ugyanakkor, ahelyett, hogy eltávolították volna a filmeket a programból, „inkább tudomásul akarják venni annak káros hatásait, tanulni akarnak belőle és párbeszédet kezdeni egy befogadóbb jövő megteremtése érdekében”.

Utánaolvasva a dolognak, a Disney már évekkel ezelőtt megkezdte a kínálatában szereplő mesefilmek feliratozását, amelyek az esetleges rasszista tartalmakra figyelmeztetnek. Ebbe a körbe esnek A dzsungel könyvén kívül a Pán péter, Dumbo, Susi és Tekergő vagy a Macskaarisztokraták is, a Rémusz bácsi meséi pedig annyira vállalhatatlan mára a szabadság és demokrácia földjén, hogy nem is lehet hozzáférni a felületen. Megdöbbentő.

Ahogyan az is, hogy az Egyesült Államok úgy érzi, ha kikiáltják valakiről vagy valamiről, például Dumbóról, hogy rasszista, és kötelezik a Disney-t arra, hogy önmarcangoló mondatokat közöljön a nagy klasszikusai előtt – felülírva így azok hangulatát és mondanivalóját –, akkor ezzel igazából beteljesítették a feltétlen szabadság és egyenlőség biztosításáért tett vállalásaikat, és a rasszizmus is biztosan visszaszorul a világon, „mert ugye kiírtuk”.

Persze arról ne beszéljünk, hogy az Egyesült Államokban vált abszolút joggá a fegyvertartás, hogy az amerikaiak negyede úgy gondolja, a tömeges lövöldözéseket el kell fogadni, mint egy szabad társadalom velejáróját, hogy célkeresztbe került a fehér, heteroszexuális ember és „néma rasszizmusnak” számít már az is, ha nem térdel le George Floyd halála és a BLM-mozgalom előtt adózva. Nagyon sok szomorú és egyben sokkoló érvet és adatot lehetne még itt felsorolni, amelyek arról tanúskodnak: az Egyesült Államok soha nem akarta felszámolni a fajgyűlöletet, sokkal inkább állt érdekében fenntartani azt, mindig arrafelé fordítva a puskacsövet, ahol a legtöbb haszna származott belőle. Amerika ebben világpolitikai szinten is mindig élen járt a történelem során: mértani precizitással tudott egymásnak ugrasztani nagyhatalmakat, hogy aztán olajággal a szájában, békegalambként repdessen az öldöklés felett.

Így hát bízom benne, senki nem gondolja azt, hogy Pán Péter és Dumbó lerasszistázása ma, 2023-ban megoldja a fajgyűlölet kérdését és a megidézett társadalmi párbeszéd eredményeként csettintésre megszűnik a probléma. Ez az Egyesült Államok történelmének mélyen gyökerező, szerves része, amit mára már nem is tud, de úgy tűnik, nem is akar megoldani. Pedig, ha valamire van politikai akarat…

Nem véletlen az előbbi mondat, hiszen néhány napja ez David Pressman amerikai nagykövet száján esett ki annak kapcsán, mi folyik Ukrajnában a kisebbségben élő magyarokkal szemben.

Mindezek tükrében pedig még inkább aljas és végtelenül provokatív Pressman gondolata kárpátaljai honfitársaink kapcsán: „Készek vagyunk együttműködni önökkel. Mondják el, hogy hogyan segíthetünk megoldani ezt a vitás kérdést szövetségesünk, Magyarország és szoros partnerünk, Ukrajna között. Ha ez egy komoly probléma, akkor komolyan kell foglalkoznunk vele, és erőfeszítéseket kell tennünk a megoldására. És ha van valódi politikai akarat a megoldásra, akkor tévedés ne essék, meg is lehet oldani.” Az embernek hirtelen az az érzése támad ezek hallatán, mintha létezne egy kézikönyv, A fajgyűlölet felszámolása tíz lépésben címmel, ami igazából csak nekünk, itt az elmaradt balkánon hiányzik a könyvtárainkból, amúgy a haladó Nyugaton ezt már mindenki kiolvasta.

Nem tudom, hogy a demokráciából és rasszizmusból nyilván kiváló ismeretekkel és megoldási mechanizmusokkal rendelkező amerikai nagykövet szerint komolynak számít-e, hogy az ukrán oktatási törvény következményeképp idén ősztől közel száz nemzetiségi általános- és középiskolát zárhatnak be, megszüntetve ezzel gyakorlatilag a magyar gyerekek számára az anyanyelvi oktatást. Mindezt úgy, hogy itt Magyarországon csaknem ezerötszáz iskola és óvoda fogad be ukrán gyerekeket, akik a háború elől idáig menekültek.

Tudnék ötleteket adni Pressmannek, hogy nézzen körül kicsit az ukrán nyelvtörvény környékén, ami kötelezővé tette az ukrán nyelv használatát jóformán minden szituációban a magánbeszélgetéseken felül, harmadosztályú állampolgárként kezelve így a magyar kisebbséget. Az ukrán kormány csaknem egy évtizede ígérgeti, hogy a magyarok nyelvhasználatával kapcsolatos problémát megoldja, de egyre inkább úgy tűnik, semmilyen lépést nem szándékoznak ebbe az irányba tenni.

Nem tudom, hogy az amerikai nagykövetnek komoly problémának minősül-e, hogy az elcsatolt területeken élő kisebbségek nem beszélhetnek az anyanyelvükön és ezen felül számos hátrányos megkülönböztetés és atrocitás éri őket az ukrán társadalom részéről. De talán ennek ismeretében nem olyan meglepő és polgárpukkasztó tény, hogy Magyarország nem támogatja Ukrajna uniós és NATO-tagságát, amiért ugye még pluszban jár a vegzatúra.

Ugyanakkor, talán egyetlen ember van ma, aki számomra még az amerikai nagykövetnél is ellenszenvesebb, mégpedig Cseh Katalin, aki ebben az egyébként igencsak puskaporos hangulatban elment vihorászni John Stewart amerikai humorista műsorába, miközben arról beszélt, hogy itt, nálunk Magyarországon Orbán Viktor sáros lépővel tiporja a demokráciát. Tehát nem Ukrajnában van probléma, nem az Egyesült Államokban és nem is az Európai Unióban, hanem itt, nálunk.

A kiváló 24.hu szerint a momentumos képviselő sorra szembesítette a műsorvezetőt a „magyar valósággal”, jelesül, hogy „mi a véleménye Orbán Viktornak Ukrajnáról, kiknek a háborúja folyik ott a kormányfő szerint, hogyan játszik kettős játékot a kormány a nyugati szövetségeseivel és keleti barátaival, hogyan formálja a valóságot az állami propagandagépezet, és arról is, hogy a magyar emberek szenvednek, mert negyvenszázalékos az élelmiszerinfláció”.

Sok aspektusból lehetne megvizsgálni, ki és hogyan hajlítja a valóságot, de ennél jóval szánalmasabb, hogy egy, a magyar emberek által megválasztott képviselő egészen John Stewartig megy, hogy beárulja a magyar kormányt, amely abban a pillanatban, hogy kitört a háború, feltétel nélkül és a legnagyobb gondoskodással nyújtott humanitárius segítséget a menekülőknek, és teszi azt a mai napig. Az ukrán kormányról ellenben ez a mieink tekintetében nem mondható el – és akkor még finoman fogalmaztam.

Szóval két idétlenkedés között Cseh ezeket is elmesélhette volna John barátjának, és esetleg azt is, ha már valósághajlításnál tartunk, hogy pártja a Momentum alig éri el a parlamenti küszöböt a szavazóképes magyarok körében, pedig hát itt borzalmas élni. Stewart ugyanis arra a kijelentésre, hogy negyvenszázalékos Magyarországon az élelmiszer inflációja, visszakérdezett: Hogy lehet, hogy Orbán még mindig hatalmon van? És Cseh Katalin szörnyülködött, hogy, hát igen, ő sem érti. Persze, hogy nem. Mert legalább annyira nincsen fogalma a magyar emberek igényeiről és szükségleteiről, mint az Egyesült Államoknak arról, hogyan számolja fel a rasszizmust. Már, ha van rá politikai akarat.