A cannes-i közönség és sajtó okkal volt elájulva a film modern, sőt újító formanyelvétől: a kamera a címszereplő főhős (Röhrig Géza) arcára fókuszálva, szinte csak elmosódó hátterekben mutatja be a koncentrációs tábort, ami rengeteget átad a nézőnek Auschwitz poklából, és egy Sonderkommandós elgépiesedett, beszűkült, félrenéző lelkiállapotából. Ezzel Nemes Jeles László elkerüli a hatásvadászat csapdáit is, hiszen nem expliciten tolja a néző arcába a borzalmakat. A sejtetést választja a megmutatás helyett.

A film formanyelvét annyit elemezték, hogy nem is lehet újat mondani róla, amiről viszont kevesebb szó esik, hogy habár a Saul fia elsősorban audiovizuális élmény, azaz esszenciálisan mozivászonra kitalált alkotás, a története és a dramaturgiája is hibátlan, a fiát (vagy valakit, akit annak hisz) mániákusan eltemetni igyekvő főhős tökéletes avatárja a nézőnek egy pokoljáráshoz Auschwitzban.

A film amerikai forgalmazási jogait Cannes-ban az Oscar-díjak specialistája, a Sony Pictures Classics szerezte meg, akik aztán a Golden Globe- és az Oscar-díjig vitték a filmet a legjobb idegen nyelvű film kategória fő esélyeseként. A legjobb filmnek járó Oscar-díjat a Spotlight című, tisztes és fontos (újságírókról szóló), de tökéletesen szokványos film nyerte el, ami nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy ez a sokszereplős film remek szereplési lehetőség volt a hollywoodi színészeknek, akik el tudják dönteni egy-egy film Oscar-esélyeit, olyan nagy részét teszik ki a szavazóknak.

elég a dél-koreai Élősködők legjobb filmes díjára gondolni. Ha a Saul fia ma készülne, talán nemcsak a legjobb idegen nyelvű film (azóta átnevezve legjobb nemzetközi filmre) kategóriáját nyerné meg, hanem jó eséllyel a legjobb film, rendezés, hang és operatőr díját is (és egy jelölésig a forgatókönyv és Röhrig Géza is eljuthatna).

E sorok írójának volt szerencséje átélni és újságíróként tudósítani, micsoda kulturális-intellektuális pezsgést hozott a Saul fia a maga idejében. Miközben a cannes-i vörös szőnyegtől az Oscarig az alkotók hollywoodi sztárokkal smúzoltak (utóbbiak előszeretettel lelkendeztek is a filmről), idehaza könyveket adtak ki róla, divatba hozta a filmszalagra való forgatást és az arról való vetítést (láthattuk 35 mm-es kópiáról is), mindenféle szakmai előadások témája volt (például Rajk Lászlótól, a film látványtervezőjétől is láttam róla egy remek mesterkurzust), sőt talán egyedülálló módon a film DVD-megjelenésének olyan bemutatót csapott a forgalmazó, hogy az alkotók audiokommentárjával vetítették le a filmet a sajtónak egy moziban.

A Saul fia nemcsak azonnali kritikai és közönségsiker volt, de a hatása azóta is érezhető (főleg, de nem kizárólag a háborús filmeken). Méregdrága díszletek, látványos akciójelenetek, forradalmi speciális effektusok és a borzalmak explicit megmutatása helyett divatba jött a szubjektív, videojátékokat idéző nézőpont és a hosszú követőfelvételek, elég olyan filmekre gondolni, mint az 1917, a vadiúj Nyugaton a helyzet változatlan, vagy olyan magyar filmek, mint a Genezis vagy a Természetes fény.

A Saul fiát ünnepelhetjük a Vajna-éra sikereként is, amit talán az bizonyít a legjobban, hogy Nemes Jeles László következő filmje, a Napszállta véleményem szerint egy katasztrófa volt, amiben a Saul fia formanyelvét egy olyan történetre alkalmazták, amihez az egyáltalán nem illett (a haláltábor útvesztője helyett a századelő Budapestjének utcáira). Gyakori jelenség Hollywoodban is, hogy egy sikerfilm rendezője sztárrá válik, és mivel egy zsenire nem szokás rászólni, a következő alkotása már nagyot bukik, ami rávilágít, hogy a filmezés csapatmunka, a szűkös erőforrások pedig ösztönzik a kreativitást. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy habár ezt talán Andy Vajna sem gondolta volna, a Saul fia volt a Vajna-éra legsikeresebb, és – mivel ez általában kéz a kézben jár – legjobb filmje.

A szerző a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet munkatársa

Borítókép: illusztráció (Forrás: YouTube)