Ilyen magyaros filmnyelven szólalnak meg a legjobb nagyjátékfilmjeink is, ami nem jelenti azt, hogy az adott filmrendező csak rá jellemző kézjegyei ne tennék egyedivé az alkotást. Felmerül viszont a kérdés, milyen ez a filmformanyelv. Ha csak egy szóval kellene válaszolni, akkor azt mondhatjuk, hogy erős. Éppen ellentétes a francia filmmel, amely könnyűnek tűnik, de Kunderával szólva inkább a lét elviselhetetlen könnyűségét mutatja.
A jó magyar film viszont a szív legmélyéig hatol, a legfontosabb lényegre kérdez rá minden filmkockájában.
Ha szerelemről szól, akkor először „repülünk, Mari”, ahogy „repül” Törőcsik Mari a Körhinta című, 1956-os Fábri Zoltán-filmben, amelyben korát megelőző képekkel rakta le a modern magyar filmformanyelv alapjait Hegyi Barnabás, a film operatőre. Majd soha nem felejtjük el, ahogy Máté (Soós Imre) kézen fogja Marit (Törőcsik Marit), annyira biztos kézzel, ahogyan csak egy igazi férfi tud kézen fogni egy nőt, akit szeret, és ahogyan talán a férfin kívül még a halál fogja kézen az embert, amikor eljön az idő.
A magyar film tehát erős atmoszférájú képekkel dolgozik, olyanokkal, amelyek beégnek a retinába.
Olyanokkal, amelyeket soha nem felejtünk, és amelyhez mindig társul valamiféle megdönthetetlen igazság, ez általában az élet értelmével kapcsolatos. A magyar film formanyelve a 60-as évekbeli magyar új hullám idején rögzült, és olyan, mint a furcsa gyökerű kidőlt fatörzs körül gyülekező fiatal értelmiségi társaság képe a Tisza-parton a Sodrásban című 1964-es Gaál István-filmben, amelyet Sára Sándor kamerája rögzített. Ahogy Makk Károly Megszállottak című 1961-es filmje is az erős atmoszférája révén maradt meg az emlékezetünkben, meg persze a szabadon mozgó vagy inkább szaladó kameramozgás révén Illés György operatőri munkájának köszönhetően. Sokak szerint ezzel a filmmel indult az új hullámunk. De a magyar filmformanyelv születésénél bábáskodott Sára Sándor is, gondoljunk csak az 1962-es Cigányok című filmjére, és arra a temérdek új hullámos alkotásra, amelynek operatőre volt.
