Aztán jött Jancsó Miklós és 1965-ben a Szegénylegények című filmjében metaforák hátán lovagolva Hegyi Barnabás, Illés György és Sára Sándor nyomdokaiba lépett az operatőr, Somló Tamás munkája révén. De ne felejtsük el, hogy ugyanebben az évben készült a magyar filmtörténet állócsillaga, Kósa Ferenc Tízezer nap című filmje, amely a történelem szorításában vergődő embert mutatja nagyon erős atmoszférájú, feledhetetlen képeken Sára Sándor legendás operatőri tevékenysége jóvoltából. Kósa Ferenc megfogalmazása szerint a Bartók- és Kodály-módszert fordították filmnyelvre.
És ezzel, ha úgy tetszik, megszületett egy olyan vizuális elbeszélési mód, amely csak ránk, magyarokra jellemző.
Ahogy aztán később ott lesz minden filmben, amelyet szeretünk, így például Huszárik Zoltán 1971-es Szindbád című filmjében is megjelenik, fel-felvillan, mintha a tudat alatti világból akarna valami feltörni, de valahogy úgy érezzük, hogy nem lehet, mert még nem jött el az ideje.
Az 1972-es esztendőben megszülető Zolnay Pál által rendezett Fotográfia aztán megmagyaráz mindent, akárcsak az angol free cinemát (angol új hullámot) az 1966-os Michelangelo Antonioni Nagyítás című mozija visszamenőlegesen is. Nálunk a nemrég elhunyt Ragályi Elemér volt a Fotográfia operatőre, aki a mélyen barázdált emberi sorsokat kutatta kamerájával ebben az alkotásban, másként szólva a lélek legmélyebb bugyraiba vezetnek a képek. A film fő kérdése egyébként az, hogy
a reprodukáló médiumok, mint a fotózás vagy filmkészítés, képes-e a valóság feltárására, segíti-e az embert önmagával való szembenézésre.
Zolnay furcsa válasza az, hogy nem igazán. A vidékre megérkező városi fotográfus (Zala Márk) munkái ugyanis egyáltalán nem tetszenek az idős embereknek, sokkal többre becsülik a retusőrét (Iglódi István), aki mindenkit megszabadít a ráncaitól. Zolnay Pál filmje aktuálisabb, mint valaha. És nemcsak azért, mert ma is agyonretusált beállított képeket nézegetünk egymásról a közösségi médiák felületein, hanem azért is, mert sokkal kíváncsibbak vagyunk a képek igazságtartalmára, mint arra, hogy egy szubjektum szűrőjének (ál)valóságát lássuk.
A magyar filmkép akkor igazán erős ma is, ha nem arra törekszik, hogy a könnyen félreértelmezhető valóságot, hanem arra, hogy a művészi alkotás igazságát mutatja az esetek döntő többségében erős atmoszférateremtés révén.
Ahogy az 1978-ban készült 80 huszárban, Sára Sándor rendező-operatőr filmjében is megjelenik ez az ősi erős atmoszférateremtés. Leginkább akkor, amikor a lovak küzdelmét látjuk a Kárpátok rögös útjain. Ebben a filmben a legerősebb képek azok, amikor a lovak szemét mutatja a kamera. Évezredek nyugalma, temérdek szenvedése és néhány emlékezetes boldog pillanata tükröződik tekintetükben. Hűség, kitartás és alázat. És még valami, ami az élet törékeny bizonyosságával kapcsolatos, és amit szavakkal nem lehet elmondani, de a filmkép képes arra, hogy megmutassa. Ezt nevezzük a filmkép legmélyebb igazságtartalmának, vagy olyan magyar lélekmozinak, amelyben nem pattog a kukorica.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!