Biztos a várva várt zsidólistáját olvasgatja… – tör rá az emberre a gúnyroham, meglátva a képet, amelyen Gyöngyösi Márton, a Jobbik elnöke zsidó kipában a fején tanulmányoz egy irományt a budapesti amerikai nagykövet pészahi vacsoráján.
A fotó különös bája, hogy a zsidóellenességéről elhíresült politikussal szemben Heisler András, a Mazsihisz elnöke ül. Ők ketten kapták a kiemelt vendégeket megillető főhelyet David Pressman széderestéjén, azon a vacsorán, amelyen a zsidók őseik egyiptomi kivonulását elevenítik fel.
Gyöngyösi kezében valójában minden valószínűség szerint egy pészahi haggáda látható, az a brosúra formájában kiosztott forgatókönyv, amelynek legismertebb mondata a „Má nistáná…” kezdetű kérdés. Ez azt boncolgatja: miben különbözik ez az este a többitől?
Nos, a szóban forgó este a budai Zugligeti úton abban bizonyosan: Gyöngyösi Márton akkorát fordult a damaszkuszi úton, hogy az ókori Egyiptomba is volt ideje beköszönni, egy zsidó ünnepet használva fel arcpirító politikai haszonleséséhez. Ehhez mint zsák a foltját talált partnert az akut feltűnési viszketegségben szenvedő Pressmanben, aki Gyöngyösi meghívásával kifejezetten kínos helyzetbe hozta a Mazsihisz elnökét. Heisler ugyanis – szavai szerint – nem tudott róla, hogy a jobbikos is ott lesz. Szokásos mosolyalbumszerű internetes kitárulkozásával pedig sikerült belecsúfítania a húsvéti ünnepkörbe, amikor éppen négy nap nyugalom tört volna a viharos magyar közéletre. Természetesen – mint bárki más – az amerikai nagykövet is azt hív meg az otthonába, akit csak akar, de ezzel a balul elsült széderestéjével ismét csak a magyar közéletbe avatkozott, ami pedig nem tartozik a jogkörei közé.
A Jobbik politikusainak zsidóellenessége közepette nem Gyöngyösi az első, aki utóbb valamilyen meghökkentő módon keresi a kapcsolatot a zsidósággal – vélhetően hol valamiféle belső lelki igényből, hol a politika színpadán való egyszerű üzletszerű kéjelgésből fakadóan. Előbbire lehetett példa Szegedi Csanád, akinek sorsa az 1938-as első zsidótörvénykor hivatalban lévő, ám részben zsidó származású miniszterelnökre utaló rigmust idézte: „Sej-haj, nagy a baj, Imrédy sem gaj…” Szegedi ugyanakkor legalább valóban elindult azon az úton, amelyet egy antiszemitának be kell járnia, ha azt akarja, hogy elfogadják a zsidók: rabbival vette fel a kapcsolatot, tanulni akart, szolgálatot vállalt. (Apropó, itt a tavasz: Gyöngyösi is kigazolhatna kisásóval egy-két vidéki zsidó temetőt, ha olyan komolyan gondolja…) Szegedi után 2017-ben Vona Gábor, a párt akkori elnöke jött. Pár évvel korábban még az ő vállalhatatlan meghívása a Budapesti Corvinus Egyetemre jelentette az utolsó cseppet a pohárban egykori kollégám fia számára, hogy hátat fordítson ennek az egyetemnek. De a 2018-as választásokra való felkészülés – értsd: az idült Orbán- és Fidesz-fóbia – jegyében már a pesti zsidónegyed szívében található Spinoza Ház brusztolt egy jókorát a szélsőjobboldali politikus szalonképessé kaserolásán. Nem is teljesen sikertelenül: Vona ma az Index megbecsült külső publicistája.
