Az Európai Uniónak négy fő intézménye van, amelyeket kissé leegyszerűsítve egy ország szerveihez szoktak hasonlítani: a parlament, a (sokak által kormánynak tekintett) bizottság és a tanács. A negyedik a bíróság. Az Európai Unió döntéshozatali eljárásaiban eredetileg a tanács volt a főszereplő, az európai egységokmány óta viszont a demokratizálódás jegyében az Európai Parlament folyamatosan növelte beleszólását a döntésekbe. A lisszaboni szerződés a korábban együttdöntési eljárásnak nevezett és általánossá tett mechanizmust keresztelte át rendes jogalkotási eljárássá. Ennek lényege, hogy a parlament és a tanács társjogalkotók, együtt hozzák meg az uniós jogszabályokat, és azok nem jöhetnek létre valamelyikük kifejezett akarata ellenére.

Emeljük ki: jelentősen megnőtt az ide tartozó szabályozási területek köre is. Az eljárás lényege, hogy a bizottság javaslatára induló eljárásban a tervezet véleményeltérések esetén három olvasatban kerülhet a parlament elé. A parlament negatív döntése esetén a tanács nem alkothatja meg a jogszabályt, tehát a végleges szövegnek a parlament (és részben a bizottság) hozzájárulását kell minden körülmények között bírnia. A parlamentet tehát ezen döntéshozatalban társjogalkotónak nevezhetjük, amit mutat az is, hogy az elfogadott jogszabályt a parlament elnöke aláírja.

Bár egy döntéshozatali rend demokratikus minőségét különféle tényezők rendszere határozza meg, érdemes kiemelni, hogy az Európai Unió polgárainak képviseletét ellátó Európai Parlamentre nem létezik olyan a politikai kisebbség érdekeit védő garancia az alkotmányosan érzékeny kérdésekben, mint a nemzetközi összevetésben a magyar demokrácia nagy erényének tekinthető kétharmados döntéshozatali elv. Álláspontom szerint e tekintetben hazánknak erősebb demokratikus legitimációja van, mint az Európai Uniónak.

Azt is hozzá kell tennünk, hogy az uniós jog nem oldja meg az emberek problémáit. Ugyanis nem az unió joganyaga üldözi a bűnözőket, védi az emberek tulajdonát (tulajdonszerzését) és nem az szabályozza a szociális ellátórendszert. Hanem az egyes nemzetállamok jogrendszere. Az unió szabályai ugyanis eredetileg egy „kiragadott” részre, az egyébként rendkívül kibővült gazdasági szférára vonatkoztak, és a hatalmas növekedés ellenére sem válhattak egy teljes ország minden problémát és joghézagot lefedő normarendszerévé.

Tehát az uniós jog és a hazai jogszabályok ellentmondását általában nem alkotmányjogi kérdésként kezelte a testület, ezáltal kikerülte azok vizsgálatát.
Mindazonáltal az alapító szerződések kihirdetéséről szóló jogszabályt módosító törvényt kvázi belső jogforrásként az Alkotmánybíróság alkotmányossági kontrollnak vetette alá, fenntartva, hogy az alapító szerződésekre, mint uniós jogforrásokra nem irányulhat alkotmányossági vizsgálat. Az új alaptörvény rendszerében a teljesség igénye nélkül még kiemelkedő fontosságú a 22/2016. (XII. 5.) AB-határozat a menedékkérők más tagállamban való elhelyezése kapcsán.

Meg kell említenünk, hogy rendkívül sajátos volt a jogszabályi környezete a csatlakozásról 2003. április 12-én rendezett népszavazásnak. A 2002. december 17-én elfogadott 2002. évi LXI. törvény 10. paragrafusa az alkotmány 79. paragrafusába a következő rendelkezést iktatta: ügydöntő országos népszavazást kell tartani a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő, „a csatlakozási szerződés szerinti csatlakozásáról”. A választópolgárok viszont az alábbi kérdésre voksolhattak igennel vagy nemmel: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?” Tehát megtévesztő módon azon személyek, akik elvben mindenképpen támogatták a csatlakozást, de az akkori kormány által kialkudott végső csatlakozási feltételekkel nem értettek egyet, ezen árnyalt álláspontjukat nem fejthették ki.

A negatív példát azért hoztam fel, mert ha bárki valaha komolyan felvetné az Európai Unió állammá alakítását, akkor sokkal egyértelműbb népszavazást kellene róla kiírni.

Még csak gondolkodni sem szabad ennél mélyebb együttműködésről addig, amíg a nemzeti kisebbségek jogait nem garantálják messzemenőkig minden tagállamban. A római jog óta, amely részben az uniós jog talpköve, a jogrendszer alapját képező nemo plus iuris elve alapján senki és semmi több jogot másra nem ruházhat, mint amennyi ő magának van. Ez az EU szerveire is vonatkozik. Az ő aktusaik által így semmilyen módon nem születhet még államszerű képződmény sem!

Utóbbi pedig, bármilyen birodalom uralkodója is birtokolta a magyar trónt, mindig alapnak tekintette a nemzeti függetlenséget. Ez a magyarságnak és Magyarországnak olyan alkotmányos identitása, amely még jogalkotási úton sem módosítható.

A szerző alkotmányjogász professzor

Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság (jobbra) és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke sajtótájékoztatót tart Brüsszelben 2023. május 15-én (Fotó: MTI/AP/Virginia Mayo)