A konzervatív politikusoknak a CPAC égisze alatti újabb budapesti találkozója is jelzi, hogy a Fidesz világpolitikai tényezővé nőtte ki magát, elnöke pedig mérték- és mintaadó figurája az Európa szellemi vonzáskörzetébe tartozó nemzeti konzervatív erőknek. Azoknak legalábbis, amelyeknek saját hangjuk van, amelyek vezetői nem az ellenség kottájából játszanak karrierizmusból, erkölcsi gyengeségből vagy megfélemlítettségből.
Origóként sokan a Fidesz megalakulását jelölik meg párton belül és azon kívül, megfeledkezve arról, hogy az 1993-as esztendőben indult el a párt azon az úton, amelyen oly sikeresen halad már negyed évszázada. Nemhogy 1988-ban, de még 1992-ben sem lehetett biztosan tudni, hogy a Fidesz melyik politikai térfélen cövekel le.
Amikor Orbán Viktor a felvidéki SZDSZ, a Független Magyar Kezdeményezésből lett Magyar Polgári Párt kongresszusán rámutatott arra, hogy a liberalizmusnak térségünkben nemzeti elkötelezettséggel kell párosulnia, sokan felkapták a fejüket. Amikor Fideszen belüli SZDSZ-esek jól megkomponált koreográfia szerint egymás után távoztak a pártból, komolynak látszott az irányváltás, majd midőn Orbán Viktor az ellenzéki MSZP–SZDSZ–Fidesz-koalíció helyett az akkori kormányerőkkel, jelesül az MDF-fel és a KDNP-vel való liberális összefogást jelölte meg követendő útként, sejthető volt, hogy az 1994-es választások után az SZDSZ és a Fidesz pályája kettéválik.
Így is lett. A négy évvel korábban még a legradikálisabb antikommunista jelszavakat harsogó SZDSZ 1994-től kormányon legitimálta az egyébként abszolút parlamenti többséggel bíró MSZP-t, amelyet már a Demokratikus Chartával kihozott a politikai karanténból a nem létező náciveszélyre hivatkozva. Az SZDSZ-es sajtó által 1993 derekától össztűz alá vett, s a parlamentbe emiatt éppenhogy bejutó Fidesz ellenzékben maradt, majd módszeres, tudatos építkezésébe fogott, már a konzervatív oldalon.
Történhetett volna másképp is. Kis János egyik tanulmányában felvetette annak lehetőségét, hogy egy amerikai típusú kétpártrendszerben az SZDSZ lehetne az MSZP „jobboldali” váltópártja. S amennyiben az SZDSZ 1994-től ellenzékben marad legnagyobb pártként, e forgatókönyv egyáltalán nem lett volna irreális. Elég végignézni, hogy az európai politikai prérin hány álkonzervatív, kriptoglobalista erő dolgozik a hazája ellen. Két vagy három globalista párt is versenghetne nálunk reális eséllyel a hatalomért, mint Németországban, ahol a CDU/CSU, az SPD és a Zöldek nemhogy Németországon, de Európán kívüli érdekeket képviselnek, miközben az egyetlen valóban németnek mondható erő, az AfD nem tud labdába rúgni.
A kilencvenes években iszonyatos túlerővel kellett megküzdeni, a nemzeti konzervatív pártok 1998-as győzelme maga volt a csoda, ami nélkül ma nem lehetnénk ott, ahol vagyunk. Orbán Viktor egyik legnagyobb erénye, a távlatos gondolkodás és a kivételes taktikai érzék mellett, hogy nem állt be soha a politikai semmitmondás, az eurokonform hablatyolók kórusába, hanem mindig elment a kimondhatóság határáig, nemritkán feszegetve is azt. A CPAC-en elmondott beszéde egyike volt a legszókimondóbbaknak.
Az alapgondolat, miszerint a migráció, a gender és az önsorsrontó progresszív külpolitika egyazon vírus mutációi, egy olyan biológiai fegyver variánsai, amelyet a progresszív globalista liberálisok a nemzetek felszámolása érdekében fejlesztettek ki, a legkeményebb és talán legfontosabb diagnózis, amit élvonalbeli politikus megfogalmazott a mesterséges európai lakosságcsere 2015-ös felgyorsítása után.
Mindehhez hozzátehetjük Fricz Tamás által geneológiai szempontból oly érzékletesen és precízen leírt baloldali gondolatvírust (A kulturális marxizmus gyökerei), amely uralja ma is a civil szféra nagy részét, domináns pozícióban van az egyetemeken, a könyvkiadásban, a könyvterjesztésben, a könyvtárellátásban, a művészeti szférában, s nem mellesleg dominálja a nemzetközi fősodratú sajtót.
A migráció fizikai síkon jelent fenyegetést, az LMBTQXYZ, a woke-őrület, a baloldali kozmopolitizmus és történelmi gyökerű hagyományellenesség szellemi AIDS-vírusként hat, a nemzeti közösségek védekezésközpontját támadja meg. Mi több, autoimmun betegséget okoz, aminek következtében a kollektívum önmaga ellen fordul és azokat érzékeli ellenségként, akik a fennmaradásáért küzdenek. A kilencvenes években Csurka István és a MIÉP elleni támadássorozat eklatáns példája volt ennek a jelenségnek. A világháló, a közösségi média, a streamplatformok olyan gigantikus tudatbefolyásoló erőt képviselnek, hogy már koherens narratívára sincs szükség ahhoz, hogy a választók számottevő része vevő legyen a baloldal üzeneteire s így vírushordozóvá váljon.
Gyurcsány Ferenc színre lépéséig volt valamiféle logikai feszesség a ballib érvelésben. A baloldal legbefolyásosabb politikusa előbb a belpolitikai kérdésekben szüntette meg a kimondott szó súlyát, adott elő agybénító fantazmagóriákat, majd következtek a nemzetközi kihívásokra adott nonszensz válaszok. S ebben fokozatosan követte őt a teljes baloldali ellenzék, amelynek a jelenlegi parlamentben egyetlen komolyan vehető képviselője sem ül.
A migráció, a tömeges illegális bevándorlás volt az első olyan kérdés, amelyben a magyarországi baloldal összhangban a nemzetközi szövetségeseivel nemcsak a magyar nemzet, de a józan ész és saját érdekei ellen lépett fel bármiféle érdemi eszmei megalapozottság nélkül. Lehetetlen értelmesen elmagyarázni, hogy miért is kell ráengedni Európára egy olyan tömeget, amely tagjainak nagy része nemcsak az európai konzervatívok, hanem a liberálisok tanait is tagadja, méghozzá vallási alapon. Nemcsak keresztényellenes, hanem antiszemita és homofób is, a nőt nem tekinti egyenrangú embernek, nem hisz az állam és az egyház szétválasztásában, hódítani akar, nem idomulni, s élből elutasítja az európai gondolkodás talán legfőbb alapelvét, a kölcsönösséget, ami levezethető mind a liberalizmusból, mind a kereszténységből.
A genderlobbi egyre eszementebb, az emberi butaság kultúrtörténetének újabb és még újabb fejezeteibe illeszkedő megnyilvánulásait kár is sorolni, ezek közismertek. E szervezetek ma már a legelemibb normalitást, a tudományt, a biológiai tényeket vették célkeresztbe. Ezzel együtt a globalista propaganda hatására a felnövekvő nemzedékek körében egyre nagyobb teret nyernek az abszurditásaik.
A BLM-őrületet és a cancel culture-t is importálnák egyesek, ennek egyébként már megágyaztak korábban a „gyűlöletbeszéd” gumifogalmával. Mihelyt egy ilyen szemantikai Frankenstein-entitást megalkotunk, az kellő médiaerővel életre kelthető és hatótényezővé tehető. A következmények pedig beláthatatlanok, nézzük csak, hogy mi történik tőlünk nyugatra, ahol menten „gyűlöletbeszédről”, jobboldali szélsőségességről sivítanak, mihelyt valaki a létező jelenségeket nevükön meri nevezni a migráció vagy a gender kérdésében.
A jobboldali nyilvánosságban eluralkodni látszik néhány önnyugtató sztereotípia. Hogy a normalitás mindig többségben lesz, hogy az agymosott, magukat liberálisnak gondoló fiatalok majd öntudatra ébrednek s a családalapítással együtt megérnek gondolatilag. Sajnos a mindennapi életben nem ezt érzékeljük. Szerves gyökérzetű keresztény-konzervatív polgári családok húszas éveiket taposó gyermekei bedőlnek a globalista tudatiparnak, és a harmincas generáció szellemi fertőzöttsége sem elhanyagolható. Sok évtizedes vagy akár évszázados, generációról generációra áthagyományozott értékátadást sikerült esetükben keresztbe vágni a globalista mocsokáradatnak.
A szó legszorosabb értelmében életbe vágó, hogy ne engedjük magunkat belesodorni a háborúba, bármekkora is a nyomás, fontos a nemzetelvű gazdaságpolitika, fontos a globalista erők támadásainak visszaverése, de legalább olyan fontos minden létező eszköz bevetése annak érdekében, hogy a jövő generációja ne szakadjon el a saját kultúrájától, saját történelmétől, hogy meglegyenek az öntudati kapaszkodói.
Nem elég a médiatérben tartani a felépített bástyákat, elengedhetetlen, hogy a köztudat-befolyásolás valamennyi területét az oktatástól a filmművészeten át a könyvkiadásig a nemzeti felelősségérzet, a keresztény értékrend és a hagyományok tisztelete hassa át.
