Miért, mi történt az egyetemekkel, színházakkal? Egyiknek-másiknak – ó, borzalom – konzervatív vezetője lett. S oda most már olyanok is bemehetnek, akiket a rendkívül toleráns és elfogadó és türelmes liberális igazgatók évtizedekig kirekesztettek. Mert, ugye, erről szól az egész. Péterfy-Novákék köreiben a „másság tisztelete” meg az „elfogadás” csak egy lózung, süket duma. Nem akolbélieket nem tűrnek a közelükben. S annak is jaj, aki a brancson belül nüansznyit másképp mer gondolkodni.
Hát persze. Sajtószabadság is csak addig volt, amíg Gyurcsány regnált, s libsi kézben volt a média nyolcvan százaléka. A kiegyensúlyozott, ötven-ötven százalékos helyzet e beteges gyűlölködőknek már diktatúrát, fasiszta terrort jelent. Éspedig azért, mert pontosan tudják: ha nem feléjük lejt a pálya, esélyük sincs hatalomra vergődni. (Teljes ellenőrzés az Indexnél, mi? Puzsér tud róla?)
Bő harminc éve ugyanezeket a köröket futjuk. 1993-ban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök az olasz La Stampában kérte Európa segítségét a magyarországi „jobboldali veszély” miatt, meg amiért a rádió, a tévé és az MTI „a kormány szócsövévé vált”. (Például Bánó Andrást is megzavarták vágás közben.) A taxispuccs nem jött be – mit tehet ilyenkor egy igazi (szabad) demokrata? Hát külföldi beavatkozást kér.
Mindössze annyi változott: Göncz idejében még csak hetente jártak Nyugatra hazát árulni a „demokraták” – ma már félóránként.
S nemcsak interjút adnak, hanem saját kezűleg megírják a Magyarországot elítélő jelentéseket. Aztán megszavazzák a hazájuknak járó pénzek lenyúlását.
Embertelen emberek. Mi csupán nem kedveljük őket, ők viszont betegesen gyűlölnek minket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!