Kós Károy Temesvárott, ebben a soknemzetiségű, gazdag partiumi városban született 1883-ben egy postatiszt fiaként. Kolozsvárt, majd Pesten tanult. Pogány Móricnál, a neves épületszobrásznál dolgozott, Maróti Géza és György Dénes mellett tanulta az építészetet. De már ekkoriban is írt. 1911-ben jelent meg első kis füzetkéje, a Régi Kalotaszeg. Hadd idézzek ide pár mondatot a kiadói előszóból!
Volt idő, amikor Kalotaszeg divatban volt. Felfedezte azt a földet néhány lelkes magyar és a magyar sajtó, a képes újságok hirdették, hogy íme, itt az a föld, hogy magyar művészet van készen. Erre megindult a vándorlás: írók és művészek, amatőrök és spekulánsok árasztották el nyaranta a Vlegyásza alját. Divatba jött a kalotaszegi mellény, varrottas függöny, ágyterítő, asztalra való, női blúz. De bútoron, épületen is megjelent egy-egy fejfavégződés, hímes rovás. Azt mondotta akkor a közvélemény: íme, megvan a nemzeti stílus. Aztán elmúlott a kalotaszegi láz rólunk. Kiderült, hogy nem illik a sujtás a pantallónra sehogyse és a lényeg nélküli, testetlen cifraság sohasem lehet művészet. Ma pedig Bécs újra közelébb, közelébb van, mint Bánffyhunyad és a magyar művésznek nem kell fáradságos utat tennie egy-egy motívumért; a sok-sok idegen képes lap házhoz szállít kész művészi eredményeket. Végre is, ugye, mit csináljunk azzal a sok parasztholmival, még ha az – magyar is. Csak azon csodálkozunk, hogy mégis akadt egy-két olyan magyar művészünk, aki ma is vissza-visszatér oda, ahol a Körös és Kalota vize zúg a nagy hegyek alatt. Akiket úgy meg tudott fogni az a világ. Akik magyar kincseket keresni ma is csak oda térnek vissza. És akik valóban találnak is ott magyar kincseket. Kós Károly ezek közül való…
Megdöbbentő és valamiképpen megindító is, hogy egy harminc körüli fiatalember ilyen tévedhetetlen biztonsággal találja meg önmagát, gondolkodásának lényegét, művészetének forrását, a kulturális otthonát, ahová lecövekeli életét, s örökre hű marad hozzá. A sikeres és mind sikeresebb fővárosi építész ugyanis keveset tépelődik, amikor a történelem választás elé állítja, Budapesten vagy Kalotaszegen képzeli el jövőjét: Sztána mellett dönt. Pedig mire lecsap országunkra a trianoni béke, Kós nevét már olyan épületek tették híressé, mint az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom, az állatkert több épülete, a városmajori iskola, a Wekerle-telep bejárata és főépülete, a sztánai görögkatolikus templom, a kolozsvári kakasos templom, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, tucatnyi villa és nyaraló, no meg az a tény, hogy mások mellett ő tervezhette meg IV. Károly budapesti koronázásának díszleteit.
Az összeomlás után Sztánán épített nyaralójába, a Varjúvárba költözik, s mindjárt neki lát, hogy az elhíresült wilsoni elvek szellemében a lokális önrendelkezés eszméjét valóra váltva megteremtse a Kalotaszegi Köztársaságot. Ám hamar kiderül, hogy az elvek és a valóság nem fér meg egy lapon, s így Kós is rákényszerül, hogy újraértelmezze a megváltozott világot. Két remekművet alkot ekkor. Az egyik az 1921-ben megjelent Kiáltó szó.
„Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De bíztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak nincsen helye itt most” – írja, miközben ő természetesen marad, s azokkal kíván együttműködni, akik ugyancsak maradnak, a dolgozni, alkotni, szervezkedni bátor, összefogni kész magyarokkal.
„Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk. […]
Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.”
A kiáltvány szellemében széles közéleti munkába fog: alapítója, majd igazgatója egészen 1944-es megszűnéséig az Erdélyi Szépmíves Céhnek, életre hívója a Helikon-közösségnek, szerkesztője az Erdélyi Helikonnak és a Vasárnap című politikai újságnak, tagja az Erdélyi Néppártnak, elvállalja a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökségét, majd megírja az erdélyi magyarság legfontosabb regényeinek egyikét, a Varju nemzetséget.
A csodálatos nyelven, a székely népballadákat idéző tömör drámaisággal megírt 17. századi családtörténet a szétszakadó országban való helytállásról szól, arról az időről, amikor az „Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedőben…” volt, amikor a régi jó világ semmivé lett, amikor új urak diktáltak az országban, mégis akadtak, akik hűek maradtak az évezredes sorparancsokhoz, kitartottak létük ősi keretei között.
A bolond Varjuk történetében Kós a saját történetét írta meg. De hát mi mást is írhatott volna, ha nem a saját hűségét földhöz és közösséghez, kitartást a nehézségek közepette, soha nem lankadó munkakedvét, szépet, jót és igazat kereső alkotó igyekezetét?
Mert hát ki más is lehetne az a bolond, aki az árral szemben úszva olyan világ felé igyekszik, ahonnan a vizek is elfutnak „sebesen rohanva, zúgva, ahányan annyi felé”? Ki más, ha nem a Varjúvárban berendezkedő Kós, aki, mint hősei, a Varjuk völgyből a hegynek tartanak, a Talharu csúcsi alatt megkapaszkodó hegyi legelőre, a Pojánára, hogy derék munkával menedéket építsenek maguknak, s minden igaz magyarnak, meg minden igaznak, akkor is, ha nem magyarnak teremtette a Jóisten?
Így dolgozott Kós, hogy menedéket építsen – ahogy Kányádi írta róla – „kőből, fából házat […] kőnél, cserefánál erősebb igékből várat”. Mely azóta is menedéke a szétszakított magyarságnak.
Borítókép: Kós Károly (Fotó: Székely Nemzeti Múzeum/Csomafáy Ferenc)
A szerző a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője
