Sokan szapulják ma a nadrágos elitek köreiből a „többségi igények kiszolgálását”, beszélnek „kétharmados túlhatalomról”. Van is ebben valami sajátos logika, ugyanis a népakarat mára valóban inkább a populisták barátjává, míg a liberális progresszívek szemében leküzdendő akadállyá vált. És utóbbiak számára mostanra veszélyt jelent egy sor további klasszikus liberális érték is. Például a vélemény- és szólásszabadság sokáig kiemelt helyen szerepelt a haladó kánonban és a Nyugat szerencsésebb országaiban, amelyek elkerülték a kommunista igát, a XX. század közepére meg is valósult. A XXI. század elejére azonban „kiderült”, hogy ezzel az eszközzel azok is élhetnek, akik nem rajongói a progresszív dogmáknak, sőt nyíltan megkérdőjelezik a hivatalos és elvárt vonalat a háborús kalandorpolitika, a tömeges migráció, az ún. LMBTQAPI+ érzékenyítés vagy a genderpropaganda terén. Ezért
ma már csak az „elvakult” populisták követelik a valódi szólásszabadságot, míg a progresszió élharcosai az intézményes cenzúra bevezetését szorgalmazzák: a „sértő beszéd nem más, mint erőszak”. A ma populistái ellenzik a közbeszéd folytonos „tényellenőrzését”, míg az ultraprogresszívek mindenki nyakára odaültetnék Lendvai Ildikót az MSZMP KB kulturális bizottságáról.
Idézzük csak fel az internet berobbanásához fűződő várakozásokat pár évtizeddel ezelőtt: a „dotcomlufi” nemcsak piaci, hanem ideológiai értelemben is hatalmasat pukkant. A vágyvezérelt gondolat az volt, hogy a világ technikai, virtuális összekapcsolásával megszűnik a szellemi sötétség, minden információ mindenkihez eljuthat, vagyis senkit nem lehet majd megvezetni, ezzel pedig beköszönt a totális demokrácia. A nyomtatott sajtó digitalizációjától, később a közösségi médiafelületek térnyerésétől is azt várták, hogy az majd megteremti a teljes médiaszabadságot és véget vet az „irányított hírek” korának, amikor médiacézárok döntötték el, mi legyen a címlapon. Mára azonban a bárki (mindenki más) érzékenységére figyelmes liberális közeg érzékelte, hogy az internet és az általa lehetővé tett széles körű információs hadviselés ellene fordítható, ezért a virtuális gyűlöletbeszéd-szabályozás és közösségimédia-irányelvek, vagyis a modern cenzúra követelésének legfőbb szószólójává vált – míg ma már éppen a populisták szólalnak fel azért, adjanak teret valamennyi politikai véleménynek – vagy legalább egyenlő mércével tiltsanak, ha már tiltanak.
A globálisan összekapcsolt szabadpiac is kifejezett liberális vívmány volt egészen a közelmúltig. Bár a szerződéses szabadság elvét már korábban is érték a progresszió nevében „kihívások” (lásd megilleti-e a hívő katolikus ír cukrász vállalkozót a jog, hogy megtagadja egy homoszexuális pár „esküvői” tortájának elkészítését?), a világkereskedelem „connectivity” jellege az egyik legfőbb toposz volt a mainstream narratívában.
Az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió, illetve az arra adott nyugati válaszok fényében azonban ez is viszonylagossá vált: nemcsak energetikai, hanem egyéb tekintetben is megindult Oroszország és Kína (és a „kollaboráns” országok) leválasztása a geogazdasági térről, és ismét a blokkosodás vált jellemzővé.
Ennek egyik eklatáns példája, hogy a Kínával való kereskedés sok esetben „aggályokat” von maga után, pedig épp a globalista, nyugati gazdasági elit és a termelést a Távol-Keletre kiszervező, a feltartóztathatatlan összekapcsolódásra hivatkozó újhullámos vállalati profitorientált kultúra volt az, amely az elmúlt harminc évben nagyban hozzájárult Peking megerősödéséhez.
Hasonló pálfordulás tapasztalható háború és béke ügyében. A II. világháború kataklizmája miatt a „haladó” elméletek sokáig a békét helyezték középpontba, mint egyedül javallott életmódreceptet. „Make love, not war” – hangoztatták, és egyre általánosabb elutasítás övezte a „maszkulin”, „macsó”, „militáns”, „konfliktuskereső” szemléletet.
Mindez mostanra megfordult: a jóemberkedés legújabb fordítószótára szerint erkölcsileg csak a harc folytatása, a háború elnyújtására tett erőfeszítések helyesek, a békét pártoló jelszavak pedig pusztán a „populisták” megtévesztő propagandájának részei.
Mint láthatjuk, a klasszikus szabadelvűség és a hagyományos demokráciák által teremtett alapvető intézményeket és értékeket ma a progresszió élharcosai támadják, míg a populistának mondott politikusok és kormányok igyekeznek védelmezni azokat. De nézzük, mi a helyzet az „elnyomott, kisemmizett” identitáscsoportokkal – azokat a populisták biztosan szeretnék eltiporni!
Nos, nem. Az identitáspolitika valóban egy progresszív eszköz, amelynek politikai felhasználása meglehetősen idegen a jobboldaltól. Ám nem arról van szó, hogy a populisták ne értenék az identitást, sőt akár az „interszekcionalitást”, vagyis több identitás kereszteződését. Giorgia Meloni ragadta meg ezt a legjobban:
Giorgia vagyok, nő vagyok, anya vagyok, olasz vagyok, keresztény vagyok
– mondta, és ezeket az identitásokat minden konzervatív büszkén vállalhatja, hiszen ezek nem állnak konfliktusban egymással és a valósággal. Mi helyükön tudjuk kezelni ezeket, fontossági sorrendet tudunk felállítani és nem egy dimenzió írja felül az összes többit.
A progresszív identitások erre nem képesek: nem hiába dúl ma éles vita „klasszikus” feministák és a transzmozgalom zászlóvivői között. Előbbiek ugyan radikalizmusukkal megágyaztak a genderideológiáknak, de céljuk „csak” az volt, hogy a nőket „felszabadítsák a rájuk kényszerített társadalmi szerepek”, például az „anya/feleség szerep” alól. Aufklérizmusuk viszont valóban a biológiai nőkre „korlátozódott”, míg az LMBTQAPI+ irányzatok átjárhatóságot hirdetnek a nemek között, és ez értelemszerűen „dekonstruálja” a női mivoltot a feminista mozgalom eredményeivel együtt, ezért a progresszívek az egykoron radikális feministákra is gyorsan rásütik a „populista” bélyeget.
Felmerül a kérdés: a populisták elorozták volna a liberálisok vívmányait? A helyzet ennél bonyolultabb. A populizmus képviselői számára az olyan demokratikus alapintézmények, mint a szabad választás, az általános választójog vagy a szólásszabadság olyan alapvető politikai létszükségletek, amelyek nélkül esélyük sincs arra, hogy valóra váltsák lényegüket jelentő vállalásaikat. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rejtőzködő liberális elitek döntéshozatali mechanizmusát kirángassák a fényre; hogy egyértelművé tegyék: a politikai hatalom birtokosai elszámolással és felelősséggel tartoznak a legfelső világi szuverén, a nép színe előtt.
A progresszívek ugyanis úgy irtóznak az elszámolástól és a felelősségvállalástól, mint ördög a tömjénfüsttől. A liberális elitek számára a politika csak játék és mese – felelősség nélkül. A felelőtlenség megmutatkozik abban is, hogy látva a „jelenlegi nép” egyes „rossz döntéseit”, népességcserébe kezdtek: a rövidlátó terv az, hogy az illegális migrációt menekültjogi kérdésnek álcázva egy kevert népességű kontinenst hozzanak létre
– mely hitük szerint nemcsak jobb talaja a föderalizmusnak, de az új, irántuk hálát érző bevándorlók majd rájuk is szavaznak.
Ez a mese, a valóság a lángba borult autók és boltok fénye által bevilágított éjszakai Párizsban vagy Brüsszelben látható – mely vandalista anarchia (liberális szótárban: „társadalmi igazságharc”) kísérteties hasonlóságot mutat a nyílt társadalom hálózata által pár éve az Egyesült Államokban gerjesztett BLM-erőszakkal. Migráció, feltüzelt csőcselék, társadalmi káosz, Soros – nehezen írható a véletlen számlájára, hogy e jelenségek így együtt törnek a felszínre.
Ugyanis a liberális progresszió lételeme ezzel szemben maga a politikai hatalom és a vele járó elitpozíció, a „demokrácia” pedig csupán eldobható márka a hosszú PR-harc alatt. A dolog körmönfontsága akkor válik nyilvánvalóvá, amikor felidézzük: a „populistákkal” ellentétben a progresszívek céljaik politikai indíttatását és kategorikus értékválasztásukat sosem ismerték el, helyette az általuk hirdetett elvek „univerzalizmusáról”, „neutralitásáról” és objektív mércékről szónokoltak. Míg a polgári demokráciák kialakulása előtt nem a progresszívek voltak a fősodor a politikai társadalomban, addig a demokratikus szabadságjogok követelésében rejlő, és csak a későbbi újbeszél során definiált „felforgató potenciál” az ő érdeküket szolgálta. Ám amint a választók elfordulnak tőlük, esetleg kiderül, hogy „semlegesnek” és „függetlennek” beállított mechanizmusaikat jobboldali erők is tudják politikai céljaikra és a nép érdekében használni, a progresszió azonnal a választói akarat gyengítésének módját keresi.
Tudományosan nem bizonyított, hogy a liberálisok hitték-e valaha teljes szívvel a sajátjuknak hirdetett, „legfennköltebb” elveiket, de ma már biztosan nem azonosulnak azokkal. Mert ők lettek az a rejtőzködő elit, akiket a populisták kirángatnának a fényre. A progresszív elitek pedig pontosan ettől tartanak.
(Az írás A népszerűség átka című könyv előszava alapján készült)
A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója
