A globálisan összekapcsolt szabadpiac is kifejezett liberális vívmány volt egészen a közelmúltig. Bár a szerződéses szabadság elvét már korábban is érték a progresszió nevében „kihívások” (lásd megilleti-e a hívő katolikus ír cukrász vállalkozót a jog, hogy megtagadja egy homoszexuális pár „esküvői” tortájának elkészítését?), a világkereskedelem „connectivity” jellege az egyik legfőbb toposz volt a mainstream narratívában. 

Ennek egyik eklatáns példája, hogy a Kínával való kereskedés sok esetben „aggályokat” von maga után, pedig épp a globalista, nyugati gazdasági elit és a termelést a Távol-Keletre kiszervező, a feltartóztathatatlan összekapcsolódásra hivatkozó újhullámos vállalati profitorientált kultúra volt az, amely az elmúlt harminc évben nagyban hozzájárult Peking megerősödéséhez.

Hasonló pálfordulás tapasztalható háború és béke ügyében. A II. világháború kataklizmája miatt a „haladó” elméletek sokáig a békét helyezték középpontba, mint egyedül javallott életmódreceptet. „Make love, not war” – hangoztatták, és egyre általánosabb elutasítás övezte a „maszkulin”, „macsó”, „militáns”, „konfliktuskereső” szemléletet. 

Mint láthatjuk, a klasszikus szabadelvűség és a hagyományos demokráciák által teremtett alapvető intézményeket és értékeket ma a progresszió élharcosai támadják, míg a populistának mondott politikusok és kormányok igyekeznek védelmezni azokat. De nézzük, mi a helyzet az „elnyomott, kisemmizett” identitáscsoportokkal – azokat a populisták biztosan szeretnék eltiporni!

Nos, nem. Az identitáspolitika valóban egy progresszív eszköz, amelynek politikai felhasználása meglehetősen idegen a jobboldaltól. Ám nem arról van szó, hogy a populisták ne értenék az identitást, sőt akár az „interszekcionalitást”, vagyis több identitás kereszteződését. Giorgia Meloni ragadta meg ezt a legjobban: 

 – mondta, és ezeket az identitásokat minden konzervatív büszkén vállalhatja, hiszen ezek nem állnak konfliktusban egymással és a valósággal. Mi helyükön tudjuk kezelni ezeket, fontossági sorrendet tudunk felállítani és nem egy dimenzió írja felül az összes többit.

A progresszív identitások erre nem képesek: nem hiába dúl ma éles vita „klasszikus” feministák és a transzmozgalom zászlóvivői között. Előbbiek ugyan radikalizmusukkal megágyaztak a genderideológiáknak, de céljuk „csak” az volt, hogy a nőket „felszabadítsák a rájuk kényszerített társadalmi szerepek”, például az „anya/feleség szerep” alól. Aufklérizmusuk viszont valóban a biológiai nőkre „korlátozódott”, míg az LMBTQAPI+ irányzatok átjárhatóságot hirdetnek a nemek között, és ez értelemszerűen „dekonstruálja” a női mivoltot a feminista mozgalom eredményeivel együtt, ezért a progresszívek az egykoron radikális feministákra is gyorsan rásütik a „populista” bélyeget.

Felmerül a kérdés: a populisták elorozták volna a liberálisok vívmányait? A helyzet ennél bonyolultabb. A populizmus képviselői számára az olyan demokratikus alapintézmények, mint a szabad választás, az általános választójog vagy a szólásszabadság olyan alapvető politikai létszükségletek, amelyek nélkül esélyük sincs arra, hogy valóra váltsák lényegüket jelentő vállalásaikat. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rejtőzködő liberális elitek döntéshozatali mechanizmusát kirángassák a fényre; hogy egyértelművé tegyék: a politikai hatalom birtokosai elszámolással és felelősséggel tartoznak a legfelső világi szuverén, a nép színe előtt. 

 – mely hitük szerint nemcsak jobb talaja a föderalizmusnak, de az új, irántuk hálát érző bevándorlók majd rájuk is szavaznak.

Ez a mese, a valóság a lángba borult autók és boltok fénye által bevilágított éjszakai Párizsban vagy Brüsszelben látható – mely vandalista anarchia (liberális szótárban: „társadalmi igazságharc”) kísérteties hasonlóságot mutat a nyílt társadalom hálózata által pár éve az Egyesült Államokban gerjesztett BLM-erőszakkal. Migráció, feltüzelt csőcselék, társadalmi káosz, Soros – nehezen írható a véletlen számlájára, hogy e jelenségek így együtt törnek a felszínre.

Ugyanis a liberális progresszió lételeme ezzel szemben maga a politikai hatalom és a vele járó elitpozíció, a „demokrácia” pedig csupán eldobható márka a hosszú PR-harc alatt. A dolog körmönfontsága akkor válik nyilvánvalóvá, amikor felidézzük: a „populistákkal” ellentétben a progresszívek céljaik politikai indíttatását és kategorikus értékválasztásukat sosem ismerték el, helyette az általuk hirdetett elvek „univerzalizmusáról”, „neutralitásáról” és objektív mércékről szónokoltak. Míg a polgári demokráciák kialakulása előtt nem a progresszívek voltak a fősodor a politikai társadalomban, addig a demokratikus szabadságjogok követelésében rejlő, és csak a későbbi újbeszél során definiált „felforgató potenciál” az ő érdeküket szolgálta. Ám amint a választók elfordulnak tőlük, esetleg kiderül, hogy „semlegesnek” és „függetlennek” beállított mechanizmusaikat jobboldali erők is tudják politikai céljaikra és a nép érdekében használni, a progresszió azonnal a választói akarat gyengítésének módját keresi.

Tudományosan nem bizonyított, hogy a liberálisok hitték-e valaha teljes szívvel a sajátjuknak hirdetett, „legfennköltebb” elveiket, de ma már biztosan nem azonosulnak azokkal. Mert ők lettek az a rejtőzködő elit, akiket a populisták kirángatnának a fényre. A progresszív elitek pedig pontosan ettől tartanak.

(Az írás A népszerűség átka című könyv előszava alapján készült)

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Orbán Viktor az Európai Tanács 2023. június 29-én kezdődő ülésén üdvözli Giorgia Meloni olasz miniszterelnököt, a háttérben Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő (Forrás: Európai Tanács)