Azok, akiknek valóban emberhez méltó gondjaik vannak, első ránézésre irigyelni fogják az én problémáimat. De csak első látásra tűnök majd piszlicsáré dolgokat felnagyító felelőtlennek. Mert ismét a békafőzés módszertanáról lesz szó, amit, ugye, hideg vízben kezdünk el, szép lassan forralva. Amikor ezt írom, festenem kellene. Fiam pár hete lecsiszolta húszéves kerti bútorainkat, és a nagyobb padot le is kente a felesége, ami most úgy pompázik hálatelt csillogással, mintha új lenne. Az asztalt már nekem kellene megajándékoznom a kártevők ellen is védő bevonattal, de teljesen elbizonytalanodtam a Ferencvárosban elhelyezett szivárványos pad miatt. Mi, ugye, meglehetősen ókonzervatív, már-már homofób módon szép sötétbarna lazúrt választottunk. Erre most kiderül, hogy már megint hátrafelé nyilazó, bőgatyás, árvalányhajas mucsai bunkó vagyok, aki még a padok színének szimbolikáját sem érti. Mint az Amnesty International nevű bajkeverő társaság szíves közléséből megtudtam, a szivárványos színezet jelenti egy pad esetében azt, hogy mindenkinek van helye az ülőkén. Sőt a szeretet mindig legyőzi a gyűlöletet.
Milyen gyűlöletet? Majd elfelejtettem, hogy a szivárványos giccs nem tetszett mindenkinek a IX. kerületben. Állítólag ferencvárosi ultrák sebtiben zöld-fehérre festették át, és megüzenték a rendkívül haladó gondolkodású, modern műveltségű, a színszimbolikát értő és napi szinten gyakorló polgármester asszonynak, hogy ez a város nem az a város. Ferencváros. Lassan Baranyi és a többi libernyák is megtanulhatná. Foglaljuk össze ezen a ponton a történet meglehetősen összetett képi világát előbb progresszív megközelítésben.
Tehát Baranyi Krisztina kirak egy szivárványszínű padot a szeretet jegyében a Tompa utcába. Ez kiváltja a Fradi-szurkolók gyűlöletét, akik azonmód átfestik a padot a nekik kedves színekre. Majd jön a tudálékos Amnesty, kioktat bennünket szeretetből, aminek jegyében újra átfesti szivárványosra a szerencsétlen padot. Túl azon, hogy a környékbeli festékboltok remekül keresnek majd a soha véget nem érő mázoláson, szerintem ez a festőbajnokság sok mindenről szól, de a szeretetről semmiképpen sem.
Konzervatív vagy inkább normális nézőpontból az egész vircsaft elkerülhető lett volna, ha a pad el sem készül. Diszfunkcionalitása ordít róla, bármelyik festékréteg takarja éppen, hiszen pont azt jelenti bármelyik színvilág, hogy valakiknek nincs hely rajta. Jó lenne végre, ha megértenék az LMBTQ-propagandisták, hogy kizárólag annyi empátiát, megértést és szolidaritást követelhetnek meg az érzékenyíteni kívánt társadalmi csoportoktól, amennyit ők tanúsítanak irántuk. Ha érzéketlen nemtörődömséggel provokálják teszem azt a ferencvárosi fociultrákat, akkor ne csodálkozzanak, ha hasonló érzéketlenséget kapnak reakcióként az arcukba.
Más döbbenet is ért a hétvégén, amíg a festőecsetet keresgéltem. Képzeljék, alig pár ezren látogattak ki a londoni transz pride felvonulásra, pedig a hagyományos menet százezreket vonz évről évre. Eddig persze azt se tudtam, hogy a rossz testbe születettek külön vonulnak. Ám esetünkben a csekély számú résztvevő jelentős része transznemű volt, akik egyenlő jogokat követeltek maguknak. Már csak az a kérdés, kivel szeretnének jogi egyenlőséget. Régebbi történet, de előfordult már, hogy leszbikusok egy csoportját kizárták egy felvonulás résztvevői közül, mert nehezményezték, hogy önmagukat nőnek gondoló férfiak azelőtt határozták meg magukat leszbikusként, hogy megszabadultak volna attól a fölösleges szervüktől, amelytől minden eredendően nőnek született leszbikus bizonyítottan viszolyog. Rögtön besorolták magukat szegény saját nemük iránt vonzódó nők a transzfób elnyomók gyülevész hadába, miközben ők csak szerették volna őszintén és kompromisszumok nélkül megélni nemi identitásukat.
Van hozzá joguk? – kérdezem erős kétségek között vergődve. Vagy mi lesz az egyenlő jogokkal azok esetében, akik meggyőződéssel vallják, hogy gondolhatja magát Jóska, aminek akarja, attól, hogy levágatja a micsodáját, még nem lesz Juliska. Emlékezzünk csak, mit kellett kiállnia szegény J. K. Rowlingnak, a népszerű Harry Potter-könyvek szerzőjének, mert nagy nyilvánosság előtt hangot mert adni annak a trivialitásnak, hogy menstruálni csak a született nők tudnak. Verbálisan igyekeztek megsemmisíteni, éppen csak meg nem kövezték, volt egyetem, amely levette névtábláját a korábban róla elnevezett előadó faláról, hiába bizonygatta, hogy ő egyébként az el- és befogadás feltétlen híve. Abban a világban, amelyben az Európai Unió parlamentje határozatot hoz arról, hogy a férfiak is szülhetnek, nem árt igazi jogvédőknek elgondolkodniuk arról, hogyan küzdjünk meg mi, normálisak az elveszített jogainkért az elszabaduló abnormalitás ránk váró elnyomása alatt.
Ám a legfinomabbat a végére tartogattam. Azok kedvéért, akik előszeretettel söprik le ezeket a témákat az asztalról, mondván, ez nálunk annyira elenyésző, annyira marginális, hogy nincs értelme felfújni, ne legyünk nagyobb propagálói az eltévelyedéseknek, mint maguk az LMBTQ- és genderpropagandisták. Most tessék kapaszkodni.
A Veszprémi Törvényszék döntésének értelmében a transznemű nők is igénybe vehetik a nőknek járó nyugdíjkorkedvezményt.
A Nők 40 nevű kedvezmény eredeti célja a született nők kompenzálása a gyermekneveléssel, a családfenntartással összefüggő szerepvállalásukért, vagyis a munkaerőpiacon a fentiek miatt elszenvedett hátrányokért. Erre jön a már emlegetett Jóska, aki férfiként nincs még nyugdíjaskorban, de lenyomott negyven évet a melóban, és úgy dönt, ő inkább Juliska, irány a jól megérdemelt pihenés. A tekintetes bíróság pedig följebb tolja orrán a szemüveget, mérlegel, latba veti a szempontokat és értékeli a tényállást, majd arcul csapja a józan eszüket még őrző emberek millióit. Itt, Magyarországon, Veszprémben, Európa kulturális fővárosában.
Rendkívül izgalmas az is, hogyan került egyáltalán bíróság elé az ügy. A Háttér Társaság egyik ügyfele, nevezzük Elvirának, próbálkozott a nyugdíjfolyósítónál a trükkel, de a hivatal továbbra is férfiként tartja őt nyilván – nagyon helyesen – , ezért nem jött be a csel. A Háttér nevű bajkeverő társaság azonmód a bírósághoz fordult, mert a nyugdíjfolyósító nem tudta megmondani, miért mehet negyven év után nyugdíjba az a nő, aki nem szült gyermeket, nem bajlódott családja fenntartásával. Miért járna neki több, mint Elvirának? Csupán azért, mert azt írták születésekor a papírjára, hogy a neme nő? Írják akkor az Elvira nyilvántartására is ezt, és minden rendben lesz. A bíróság pedig bevette ezt a nyakatekert csűrést-csavarást, ahelyett, hogy elküldte volna a markába röhögő trükkös bandát a fenébe. Állítólag a döntést hozó bírót érzékenyítették már a genderpropagandisták.
Akkor most hallja meg a józan eszüket őrzők jogérzékenységének panaszát is. Tekintetes bíróság, mi itt egyre fogyóban, de azért még több millióan nagyon helyesnek tartjuk, hogy nem veszíti el jogait az a nő, aki a sors, a természet vagy a ki tudja mi okból hozott saját döntése miatt nem részesült a gyermekáldás kegyelméből, nem teljesedhetett ki saját családja megerősítése közben. Attól őt még a Jóisten nőnek teremtette, és annak is tartjuk minden tekintetben. Ám rettenetesen sértőnek találjuk, mondhatni az igazság kiforgatásaként értékeljük, ha bárki többletjogokat szerezhet magának pusztán bemondásos alapon azért, mert egy álmos hajnalon arra ébredt, hogy vele kicsellózott a sors, és olyan szerepekbe kényszerítette a közössége, aminek nem tud és nem is akar megfelelni.
Tőlünk aztán képzelje magát az ilyen ember annak, aminek akarja. De senki, még a tekintetes bíróság se kötelezzen bennünket arra, hogy mi is annak tartsuk az ilyen embert, aminek ő képzeli magát. Ez az a szociális minimum, ami mentén békében egymás mellett tudunk élni transzok és mi, binárisok. Isten előtt egyenlők vagyunk, de a jog előtt csak akkor, ha a jogrendszer a természeti törvényekből indul ki, és nem vonja kétségbe azokat az alapvetéseket, amelyek évezredek óta meghatározzák az emberi közösségek működését.
Remélem, tudunk erről vitázni, de most megyek inkább padot festeni.
