idezojelek

Társadalmi minimumot!

Üdvös volna, ha lennének olyan viselkedési normák, amelyeket legalább majdnem mindenki elfogadna és be is tartana.

Borsodi Attila avatarja
Borsodi Attila
Cikk kép: undefined

Nevezhetjük szakmai ártalomnak, de ha úgy alakul, hogy valamiért egy számomra idegen helyre kerülök, és néhány percnél több időt kell várakoznom egyedül, rögvest előbújik a riporteri énem. Elkezdem fürkészni, feltérképezni a környéket, az épületeket, a növényvilágot és mindenekelőtt az embereket, legfőképpen a viselkedésüket.

Nem volt ez másképpen legutóbb sem, amikor váratlanul egy vidéki nagyváros vasútállomásán kellett bő negyedórát ácsorognom. Alig telt el egy-két perc, amikor megpillantottam egy felém közeledő fiatal párt, amelynek férfitagja babakocsiban egy néhány hónapos gyermeket tolt. A mellettem levő jegykiadó automatákhoz igyekeztek. Amint mellém értek, az anyuka szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd hanyag eleganciával a járdára pöccintette a csikket, noha a legközelebbi kuka mindössze öt-hat méterre volt tőle.

 Izmos párja is cigarettázott, de közben jegyet vásároltak, amin csakhamar hangosan összevesztek. A férfi mondott egy cifrát, de mégiscsak megvette a jegyet a nőnek, majd mivel külön vonatra szálltak, el is köszöntek egymástól. A férfi búcsúzóul – az asszonyt mintegy útba igazítva – ráhúzott egy méreteset párja hátsójára, majd adott egy cigarettafüstös puszit a babának. Ezután pedig a férfi végignézte, ahogy a nő a nyakába kapja a babakocsit, majd körülbelül ötven lépcsőfokon keresztül felfelé cipeli a felüljáróra. Nyilvánvalóan ugyanennyi lépcsőfok vezetett lefelé is a peronhoz…

Ez a néhány perces jelenet számtalan tanulsággal szolgálhat, sok szempontból állatorvosi ló az eldobott csikkel, a cigarettázó szoptatós anyukával, a kiabálással és káromkodással vagy éppen azzal, hogy nem a bivalyerős férfi, hanem a (nem csak hozzá képest) törékeny párja cipelte a felüljáróra le és fel a babakocsit.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A szomorú példa láttán azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha néhány témában, viselkedési normában nemcsak elvi közmegegyezés lenne a társadalomban, hanem az emberek annak megfelelően élnének a gyakorlatban is. Üdvös volna, ha lennének olyan társadalmi minimumok, amelyeket legalább majdnem mindenki elfogadna és be is tartana. 

A dolog ugyanis úgy áll, hogy  

ha szúrópróbaszerűen megkérdezném az embereket, hogy normális do­log-e szemetelni, hulladékot vinni az erdőbe, akkor szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. Mégis akármerre járunk, tele vannak az erdők PET-palackkal és más hulladékkal, rosszabb esetben működésképtelen televízióval és hűtőszekrénnyel. 

Száz- és ezerszámra jönnek létre illegális hulladéklerakók a természetben, és ha felszámolják őket, akkor sokszor rövid idő alatt újratermelődnek. S történik mindez úgy, hogy a szavak szintjén a társadalom döntő többsége még az apróbb szemetelést is elítéli.

Ugyanez igaz a családon belüli erőszakkal kapcsolatban is. Aligha hiszem, hogy tömegével lennének olyanok, akik a témában feltett kérdésre azt a választ adnák, hogy a párkapcsolatban szabad a társat bántalmazni. Nyilván nem is lehet(ne) megtenni, mert törvénybe ütközik. Mégis rendre nagyon sok nő és néha férfi beszél arról, a legtöbbször félelemből a nevét és arcát nem vállalva, hogy ellene rendre erőszakot követ el a párja. Hogyan lehetséges ez, ha a szavak szintjén mindannyian elítéljük a nők – és persze a férfiak – bántalmazását?

Sokan a magántulajdont sem tisztelik. Vajon miért követnek el annyi lopást és csalást? S teszik sokszor éppen legfőképpen idősek kárára, akik nem tudják megvédeni magukat. Pedig 

ha feltenném a kérdést, hogy szabad-e mások vagyonában, magántulajdonában kárt tenni, szabad-e másokat meglopni, akkor kevesen válaszolnának igennel. Meglehet, azok közül is sokan az öklüket rázva fenyegetnék a tolvajokat, akik amúgy maguk is bűnözésből élnek.

De nem csupán az egyének, családok szintjén vannak ilyen problémák, hanem a nemzeti közösséghez való viszonyban is. Gondolhatunk itt a határon túli magyarokra és támogatásukra is. Ha ennek kapcsán feltenném a kérdést az embereknek, hogy önzetlennek tartják-e magukat, és szívesen segítenek-e másokon, más magyarokon, akkor a legtöbben bizonyára igennel válaszolnának. De ha ez valóban így volna, akkor például 2004. december 5-én, a kettős állampolgárságról való népszavazáson miért voksoltak több mint 1,4 millióan nemmel? S vajon miért románozzák, szlovákozzák vagy szerbezik le sokan azóta is a határon túli magyarokat?

Nagy kérdés tehát, mi kellene ahhoz, hogy ezekben és más hasonló témákban a gyakorlatban is pozitív fordulat legyen. Pedig biztos vagyok abban, hogy a társadalmunk akkor lesz egészséges(ebb) és a világunk élhető(bb), ha szinte mindenki tiszteletben tartja a magántulajdont, a nemzettársát, egyáltalán a másik embert és a természetet. 

Ha valódi közmegegyezés lenne, akkor a vasútállomáson látott pár sem viselkedett volna úgy, hogy megakadt volna rajta a szemem. Legfeljebb rácsodálkoztam volna a kisbabájuk kedves arcára, így viszont éppen rá, a lényegre nem maradt figyelmem.

 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Életen innen, halálon túl

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Háborús német, békés amerikai

Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente

Hatszáz napnyi gyötrelem

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

A boldog, elégedett Nyugat

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.