idezojelek

Társadalmi minimumot!

Üdvös volna, ha lennének olyan viselkedési normák, amelyeket legalább majdnem mindenki elfogadna és be is tartana.

Borsodi Attila avatarja
Borsodi Attila
Cikk kép: undefined

Nevezhetjük szakmai ártalomnak, de ha úgy alakul, hogy valamiért egy számomra idegen helyre kerülök, és néhány percnél több időt kell várakoznom egyedül, rögvest előbújik a riporteri énem. Elkezdem fürkészni, feltérképezni a környéket, az épületeket, a növényvilágot és mindenekelőtt az embereket, legfőképpen a viselkedésüket.

Nem volt ez másképpen legutóbb sem, amikor váratlanul egy vidéki nagyváros vasútállomásán kellett bő negyedórát ácsorognom. Alig telt el egy-két perc, amikor megpillantottam egy felém közeledő fiatal párt, amelynek férfitagja babakocsiban egy néhány hónapos gyermeket tolt. A mellettem levő jegykiadó automatákhoz igyekeztek. Amint mellém értek, az anyuka szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd hanyag eleganciával a járdára pöccintette a csikket, noha a legközelebbi kuka mindössze öt-hat méterre volt tőle.

 Izmos párja is cigarettázott, de közben jegyet vásároltak, amin csakhamar hangosan összevesztek. A férfi mondott egy cifrát, de mégiscsak megvette a jegyet a nőnek, majd mivel külön vonatra szálltak, el is köszöntek egymástól. A férfi búcsúzóul – az asszonyt mintegy útba igazítva – ráhúzott egy méreteset párja hátsójára, majd adott egy cigarettafüstös puszit a babának. Ezután pedig a férfi végignézte, ahogy a nő a nyakába kapja a babakocsit, majd körülbelül ötven lépcsőfokon keresztül felfelé cipeli a felüljáróra. Nyilvánvalóan ugyanennyi lépcsőfok vezetett lefelé is a peronhoz…

Ez a néhány perces jelenet számtalan tanulsággal szolgálhat, sok szempontból állatorvosi ló az eldobott csikkel, a cigarettázó szoptatós anyukával, a kiabálással és káromkodással vagy éppen azzal, hogy nem a bivalyerős férfi, hanem a (nem csak hozzá képest) törékeny párja cipelte a felüljáróra le és fel a babakocsit.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A szomorú példa láttán azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha néhány témában, viselkedési normában nemcsak elvi közmegegyezés lenne a társadalomban, hanem az emberek annak megfelelően élnének a gyakorlatban is. Üdvös volna, ha lennének olyan társadalmi minimumok, amelyeket legalább majdnem mindenki elfogadna és be is tartana. 

A dolog ugyanis úgy áll, hogy  

ha szúrópróbaszerűen megkérdezném az embereket, hogy normális do­log-e szemetelni, hulladékot vinni az erdőbe, akkor szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. Mégis akármerre járunk, tele vannak az erdők PET-palackkal és más hulladékkal, rosszabb esetben működésképtelen televízióval és hűtőszekrénnyel. 

Száz- és ezerszámra jönnek létre illegális hulladéklerakók a természetben, és ha felszámolják őket, akkor sokszor rövid idő alatt újratermelődnek. S történik mindez úgy, hogy a szavak szintjén a társadalom döntő többsége még az apróbb szemetelést is elítéli.

Ugyanez igaz a családon belüli erőszakkal kapcsolatban is. Aligha hiszem, hogy tömegével lennének olyanok, akik a témában feltett kérdésre azt a választ adnák, hogy a párkapcsolatban szabad a társat bántalmazni. Nyilván nem is lehet(ne) megtenni, mert törvénybe ütközik. Mégis rendre nagyon sok nő és néha férfi beszél arról, a legtöbbször félelemből a nevét és arcát nem vállalva, hogy ellene rendre erőszakot követ el a párja. Hogyan lehetséges ez, ha a szavak szintjén mindannyian elítéljük a nők – és persze a férfiak – bántalmazását?

Sokan a magántulajdont sem tisztelik. Vajon miért követnek el annyi lopást és csalást? S teszik sokszor éppen legfőképpen idősek kárára, akik nem tudják megvédeni magukat. Pedig 

ha feltenném a kérdést, hogy szabad-e mások vagyonában, magántulajdonában kárt tenni, szabad-e másokat meglopni, akkor kevesen válaszolnának igennel. Meglehet, azok közül is sokan az öklüket rázva fenyegetnék a tolvajokat, akik amúgy maguk is bűnözésből élnek.

De nem csupán az egyének, családok szintjén vannak ilyen problémák, hanem a nemzeti közösséghez való viszonyban is. Gondolhatunk itt a határon túli magyarokra és támogatásukra is. Ha ennek kapcsán feltenném a kérdést az embereknek, hogy önzetlennek tartják-e magukat, és szívesen segítenek-e másokon, más magyarokon, akkor a legtöbben bizonyára igennel válaszolnának. De ha ez valóban így volna, akkor például 2004. december 5-én, a kettős állampolgárságról való népszavazáson miért voksoltak több mint 1,4 millióan nemmel? S vajon miért románozzák, szlovákozzák vagy szerbezik le sokan azóta is a határon túli magyarokat?

Nagy kérdés tehát, mi kellene ahhoz, hogy ezekben és más hasonló témákban a gyakorlatban is pozitív fordulat legyen. Pedig biztos vagyok abban, hogy a társadalmunk akkor lesz egészséges(ebb) és a világunk élhető(bb), ha szinte mindenki tiszteletben tartja a magántulajdont, a nemzettársát, egyáltalán a másik embert és a természetet. 

Ha valódi közmegegyezés lenne, akkor a vasútállomáson látott pár sem viselkedett volna úgy, hogy megakadt volna rajta a szemem. Legfeljebb rácsodálkoztam volna a kisbabájuk kedves arcára, így viszont éppen rá, a lényegre nem maradt figyelmem.

 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

A Hunyadi-film és a román mítoszok

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

A pöcegödör legalján

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Szalai Ádámot újra kísérti az ellentmondás

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Hígtrágya és pogrom Hollandiában

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.