Nevezhetjük szakmai ártalomnak, de ha úgy alakul, hogy valamiért egy számomra idegen helyre kerülök, és néhány percnél több időt kell várakoznom egyedül, rögvest előbújik a riporteri énem. Elkezdem fürkészni, feltérképezni a környéket, az épületeket, a növényvilágot és mindenekelőtt az embereket, legfőképpen a viselkedésüket.
Nem volt ez másképpen legutóbb sem, amikor váratlanul egy vidéki nagyváros vasútállomásán kellett bő negyedórát ácsorognom. Alig telt el egy-két perc, amikor megpillantottam egy felém közeledő fiatal párt, amelynek férfitagja babakocsiban egy néhány hónapos gyermeket tolt. A mellettem levő jegykiadó automatákhoz igyekeztek. Amint mellém értek, az anyuka szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd hanyag eleganciával a járdára pöccintette a csikket, noha a legközelebbi kuka mindössze öt-hat méterre volt tőle.
Izmos párja is cigarettázott, de közben jegyet vásároltak, amin csakhamar hangosan összevesztek. A férfi mondott egy cifrát, de mégiscsak megvette a jegyet a nőnek, majd mivel külön vonatra szálltak, el is köszöntek egymástól. A férfi búcsúzóul – az asszonyt mintegy útba igazítva – ráhúzott egy méreteset párja hátsójára, majd adott egy cigarettafüstös puszit a babának. Ezután pedig a férfi végignézte, ahogy a nő a nyakába kapja a babakocsit, majd körülbelül ötven lépcsőfokon keresztül felfelé cipeli a felüljáróra. Nyilvánvalóan ugyanennyi lépcsőfok vezetett lefelé is a peronhoz…
Ez a néhány perces jelenet számtalan tanulsággal szolgálhat, sok szempontból állatorvosi ló az eldobott csikkel, a cigarettázó szoptatós anyukával, a kiabálással és káromkodással vagy éppen azzal, hogy nem a bivalyerős férfi, hanem a (nem csak hozzá képest) törékeny párja cipelte a felüljáróra le és fel a babakocsit.
