A szomorú példa láttán azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha néhány témában, viselkedési normában nemcsak elvi közmegegyezés lenne a társadalomban, hanem az emberek annak megfelelően élnének a gyakorlatban is. Üdvös volna, ha lennének olyan társadalmi minimumok, amelyeket legalább majdnem mindenki elfogadna és be is tartana.
A dolog ugyanis úgy áll, hogy
ha szúrópróbaszerűen megkérdezném az embereket, hogy normális dolog-e szemetelni, hulladékot vinni az erdőbe, akkor szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. Mégis akármerre járunk, tele vannak az erdők PET-palackkal és más hulladékkal, rosszabb esetben működésképtelen televízióval és hűtőszekrénnyel.
Száz- és ezerszámra jönnek létre illegális hulladéklerakók a természetben, és ha felszámolják őket, akkor sokszor rövid idő alatt újratermelődnek. S történik mindez úgy, hogy a szavak szintjén a társadalom döntő többsége még az apróbb szemetelést is elítéli.
Ugyanez igaz a családon belüli erőszakkal kapcsolatban is. Aligha hiszem, hogy tömegével lennének olyanok, akik a témában feltett kérdésre azt a választ adnák, hogy a párkapcsolatban szabad a társat bántalmazni. Nyilván nem is lehet(ne) megtenni, mert törvénybe ütközik. Mégis rendre nagyon sok nő és néha férfi beszél arról, a legtöbbször félelemből a nevét és arcát nem vállalva, hogy ellene rendre erőszakot követ el a párja. Hogyan lehetséges ez, ha a szavak szintjén mindannyian elítéljük a nők – és persze a férfiak – bántalmazását?
Sokan a magántulajdont sem tisztelik. Vajon miért követnek el annyi lopást és csalást? S teszik sokszor éppen legfőképpen idősek kárára, akik nem tudják megvédeni magukat. Pedig
ha feltenném a kérdést, hogy szabad-e mások vagyonában, magántulajdonában kárt tenni, szabad-e másokat meglopni, akkor kevesen válaszolnának igennel. Meglehet, azok közül is sokan az öklüket rázva fenyegetnék a tolvajokat, akik amúgy maguk is bűnözésből élnek.
De nem csupán az egyének, családok szintjén vannak ilyen problémák, hanem a nemzeti közösséghez való viszonyban is. Gondolhatunk itt a határon túli magyarokra és támogatásukra is. Ha ennek kapcsán feltenném a kérdést az embereknek, hogy önzetlennek tartják-e magukat, és szívesen segítenek-e másokon, más magyarokon, akkor a legtöbben bizonyára igennel válaszolnának. De ha ez valóban így volna, akkor például 2004. december 5-én, a kettős állampolgárságról való népszavazáson miért voksoltak több mint 1,4 millióan nemmel? S vajon miért románozzák, szlovákozzák vagy szerbezik le sokan azóta is a határon túli magyarokat?
Nagy kérdés tehát, mi kellene ahhoz, hogy ezekben és más hasonló témákban a gyakorlatban is pozitív fordulat legyen. Pedig biztos vagyok abban, hogy a társadalmunk akkor lesz egészséges(ebb) és a világunk élhető(bb), ha szinte mindenki tiszteletben tartja a magántulajdont, a nemzettársát, egyáltalán a másik embert és a természetet.
Ha valódi közmegegyezés lenne, akkor a vasútállomáson látott pár sem viselkedett volna úgy, hogy megakadt volna rajta a szemem. Legfeljebb rácsodálkoztam volna a kisbabájuk kedves arcára, így viszont éppen rá, a lényegre nem maradt figyelmem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock)
Komment
Összesen 0 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
A téma legfrissebb hírei
Tovább az összes cikkhezVéleményváró
Tovább az összes cikkhezA szerző további cikkei
Tovább az összes cikkhezNe maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en




























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!