A Wagner-csoport vezetője volt. Előtte tolvaj és rabló. Aztán kolbászárus, majd étteremlánc-tulajdonos, így lett milliárdos oligarcha és egy zsoldossereg vezetője.
Rajta volt az FBI körözési listáján. Putyin egyik bizalmasa lett. Katonái az Ukrajna ellen indított orosz (törvénytelen) háborúban a frontvonalon harcoltak. S ha nem Ukrajnában, akkor szerte Afrikában. A hírük megelőzte őket mindenhol, ők voltak a „rettegettek”.
Aztán idén nyáron katonái élén megindult Moszkva ellen. És augusztus 23-án lezuhant a magánrepülőgépe Moszkva közelében, Szentpétervár felé menet. A fedélzeten tízen utaztak, mindenki meghalt. Prigozsin Leningrádban született, és Szentpétervárra menet, hazafelé halt meg. Hiába, Leningrádtól Szentpétervárig rögös, göröngyös és veszélyes az út.
Leningrádtól Szentpétervárig talán nehezebb, keservesebb és gyakran könyörtelenebb volt eljutni, mint annak idején Szentpétervártól Leningrádig, pedig az sem volt egy sétagalopp. Prigozsin halott.
És most mindenki nézzen magába, és vallja be: már akkor tudható volt, hogy halott lesz, amikor elindult Moszkva felé a katonáival, hogy megpuccsolja vagy „csak” megijessze a hatalmat. A Kremlt.
A Kreml ijesztgetése nem a hosszú élet záloga, és soha nem volt az. Annak mindig háború vagy nyílt terror, tömeggyilkosság, internálótábor, nyílt kivégzés lett a vége. Még akkor is, ha a fenyegetés nem volt valós.
Mostanában pedig afféle balesetekké „szelídültek” a kivégzések, likvidálások, útból eltakarítások. Középkorú vagy fiatalabb, netán kicsit idősebb emberek potyognak ki az orosz városok ablakaiból, hogy odalent szétmállva egyesüljenek az orosz anyafölddel, Oroszország Anyácskával.
Oroszország ésszel érthetetlen, rőffel mérhetetlen
– s valóban. S bizony nemcsak a múltnak kútja mélységes mély, hanem az orosz néplélek is.
Ebben a néplélekben pedig magabiztos helye van az orosz elnöknek. Az ablakokból potyogó emberek s az égből alázuhanó repülőgépek ellenére is. Csehov és Gogol és Tolsztoj és Dosztojevszkij és Puskin és Tarkovszkij és Mihalkov csak ebből a mélységes mély néplélekből születhetett, s ez az, amit a Nyugat soha nem fog megérteni.
De még csak megsejdíteni sem.
A Nyugat ugyanis racionális, pragmatikus – és végtelenül és gyalázatosan képmutató. A Nyugat az „idő pénz” protestáns „etikájából” épített jólétet, az oroszok pedig bármikor megállítják az időt, hogy elbalalajkázzanak egy kicsit a semmiben.
S persze a Nyugatnak az „idő pénz” protestáns „etikájához” és a megkérdőjelezhetetlen szorgalmához azért az is kellett, hogy történelme során mindig lerohanja, gyarmatosítsa és kirabolja a rajta kívüli világot. A britek találták fel a koncentrációs táborokat a búr háborúban, külön kutyafajtát tenyésztettek, hogy az állat ellenségeik nemi szervét támadja meg, de délután ötkor mindig kifogástalan, hófehér glaszékesztyűben kortyolgatták a teát.
Ez a Nyugat most sokat fog szörnyülködni Prigozsin halálán, meggyilkolásán, és ebben a halálban újra fel fogja fedezni önnön magasabbrendűségét. – Ilyesmi a mi fejlett, kifogástalan demokráciáinkban, csini kis jogállamainkban soha nem fordulhatna elő, bezzeg ott, a barbár orosz pusztaságban, hát most tessék, lássátok és rettegjetek, mi közeledne felénk, ha nem fegyvereznénk fel az ukránokat! – ezt fogják mondogatni.
És el is fogják hinni. Pedig néhány érintett azért tudna erről mesélni.
Oszama bin Laden az amerikaiak embere volt, ameddig Afganisztánban a szovjetek ellen harcolt. Pénzelték, felfegyverezték, lapogatták a hátát, barátságosan mosolyogtak rá, és a nyugati titkosszolgálatok is bizton figyeltek rá. Aztán Oszama bin Laden ellenük fordult, terrortámadást hajtott végre Amerika ellen – és meggyilkolták. Jogosan? Azt hiszem, azt gondolom, azt érzem, igen. De ettől még meggyilkolták. Orvul, éjjel, álmában, háza népével. Rendben van, de akkor ne tessék jogállamról és demokráciáról pofázni. Vagy legalábbis kissé óvatosabban, kevesebb lendülettel, kisebb meggyőződéssel, ne annyi nyállal.
Szaddám Huszein az amerikaiak, a Nyugat embere volt. Igencsak kapóra jött az Irán ellen vívott háborúja, mivel Iránt az Egyesült Államok a saját hátsó udvarának tekintette – miért is? –, és Khomeini hatalomra kerülése nem tetszett neki. Így aztán hamar belelátták Szaddámba a „demokratát”. Pénzelték, felfegyverezték. Aztán mikor Szaddám Kuvaitot kezdte fenyegetni és túlságosan önállósodott, hirtelen kiderült róla, hogy diktátor.
És akkor azt hazudták, hogy lépfenével meg mindenféle válogatott vegyi fegyverrel rendelkezik, és fenyegeti a mérhetetlenül demokratikus és jogállami nyugati világot, ezért országát megtámadták, őt elfogták, aztán meggyilkolták. Lehet azt, ami történt, kivégzésnek is becézgetni, de ettől még az volt, ami: politikai gyilkosság. Majd egyszer csak kiderült, hogy Szaddámnak semmiféle vegyi és egyéb fegyvere nem volt, és az is kiderült, hogy a nyugati titkosszolgálatok ezt már Irak lerohanása előtt közölték is a kormányaikkal. Tehát: egy gigantikus hazugság volt minden.
A legnagyobb gazember következik a sorban: Kadhafi. Fekete szeptember, Lockerbie, Yvonne Fletcher meggyilkolása – Kadhafi nem aprózta el. Majd rájött, hogy ideje konszolidálnia viszonyát a Nyugattal, és bele is fogott. Beengedte Líbiába a nemzetközi ellenőröket, megsemmisítette atomfegyver-programját és vegyi fegyvereit, atomenergetikai megállapodást kötött Franciaországgal, meglátogatta őt Tony Blair, 2006-ban az USA helyreállította vele a diplomáciai kapcsolatokat és levette Líbiát a terrorizmust támogató országok listájáról.
Kadhafi, ha nem is a Nyugat embere, de a Nyugat partnere lett. Itt rontotta el. Mert jött a nyugati (elsősorban amerikai) titkosszolgálatok által szervezett és pénzelt „arab tavasz”, amely elérte Líbiát is. Kadhafit a „forradalmárok” úgy ölték meg, mint egy kutyát. Rászolgált a sorsára, ez legalább az ő esetében kétségtelen. De ő is csak azok sorát gyarapította, akiknek élete és halála bizonyítja: nagyon veszélyes és kockázatos és kiszámíthatatlan a Nyugat barátjának lenni.
Prigozsin gépe leesett az égről. A kék, bárányfelhős orosz égről, s Prigozsin szétmálló teste egyesült Oroszország Anyácskával.
Nagyobb tétekben fogadnék, hogy az a gép nem magától esett le az égből. És csak nagyon halkan, szinte suttogva kérdezem: önök szerint, ha mondjuk az Egyesült Államokban egy zsoldosvezér a katonáival Washington ellen vonulna, hogy megpuccsolja a hivatalban lévő elnököt, vajon meddig élne? Még akkor is, ha sikerülne elmenekülnie?
A válaszokat kérem tegyék le Julian Assange leendő és J. F. Kennedy már meglévő sírjára. Majd vodka és balalajka mellett elolvasgatjuk mindet…
