idezojelek

Társutasok és utazóhalak

Így szállták meg a kultúrát az ÁVH szörnyetegei, majd a KISZ-es kaméleonok.

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely
Cikk kép: undefined
Fotó: Nemzeti Sport/Korponai Tamás
0
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mező Gábor így jellemzi az elért eredményt: „Az általuk kitűnően felépített rendszer emberei, ügynökei és társutasai az ügyesen, aprólékosan, minden részletre odafigyelve megszervezett sajtó és propaganda segítségével olyan pozitív jelszavakat hangoztattak, mint például az antifasizmus, a béke, a szabadság és az egyenlőség, miközben a hátország és a megrendelő szerepét egyszerre eljátszó Szovjetunióban éppen felépítették a világtörténelem egyik legembertelenebb rendszerét.”

Innen Mező Kochot idézi: „Sztálin elsősorban a nyugati társadalmakat akarta befolyásolni, amelyekhez legegyszerűbben a társutas értelmiségen, írókon, publicistákon, filmeseken, képzőművészeken, filozófusokon keresztül juthatott el. Az általuk végzett munka a két világrend között vívott nagyhatalmi versengés talán legfontosabb eszköze volt.”

Ismerős a helyzet? Nem véletlenül – teszi hozzá Mező Gábor, majd áttér a mi társutasainkra. „Vannak olyan hangok, akik szerint az 56-tól elhatárolódó nyilatkozat aláírásával szinte minden magyar író társutas lett a Kádár-rezsimben. Nem osztom ezt a nézetet, az egy pokolian nehéz helyzet volt. Sokan azért írták alá az ENSZ-nek szánt tiltakozást, hogy másokat védjenek. Itt a börtön, a teljes elsüllyesztés volt a tét. […] Minden ügyet, történetet a hátterével együtt érdemes értékelni. De ezt nem szabad megspórolni. Illyés Gyula szerepén és kényelmes életén is érdemes elgondolkodni. És mi lett volna a másik, radikálisabb út? Mondjuk a népi-irodalmi irányzat még teljesebb háttérbe szorítása” – lamentál a Kultúra megszállása írója, aki könyvében azokat a társutasokat is bemutatja, akiket a Kádár-rendszer vége felé építettek fel, hogy aztán 1990 után is nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de aktívan politizáljanak, többségükben a patrióta jobboldal ellenében. Ők, a magukat függetlennek címkézők – mondjuk ki: nemzetárulók – a valódi, teljes rendszerváltás helyett végbement békés átmenet megkerülhetetlen véleményformálói, véleményterroristái lettek.

Közülük Mező Gábor személyesen is bemutat jó néhányat, akik a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ megalakulásával gyorsan liberális rendszerváltóvá transzformálódtak. Bródy Jánostól a nyolcvanas évek végén egy interjúban nyájasan közvetlenkedve megkérdezte az akkoriban igen beágyazott Ablonczy László kritikus (igen, annak az Ablonczynak az apja): „A szabadfoglalkozású zenészek szakszervezetének vezetője voltál. Lemondtál. Miért?” Mire a közkedvelt beatzenész és hivatásos nyünnyögő Bródy így felelt: „Nézd, én átmeneti ember vagyok. Sok mindenhez értek. De semmihez se igazán.” Persze Bródy korántsem volt olyan ártatlan, ügyefogyott káder, hiszen szakszervezeti vezetőként az 1981-es tatai rocktanácson Aczél György kultuszminiszter embereitől lényegében Nagy Feró és az „elhajló” rockzenészek betiltását követelte. 

Ami nem meglepő, hiszen a nagy hivatásos lázadó akkoriban Koncz Zsuzsával és Zoránnal az Országos Béketanácsban és KISZ-rendezvényeken tüsténkedett. Zorán – akit Mező Gábor annyiban méltat, hogy a rendszerváltoztatás után legalább felhagyott a politizálással – például a szánalmas Láma nevű együttesével odáig tolta a maga opportunista, társutas projektjét, hogy a KISZ belügy­minisztériumi bizottsága tatai táborában szórakoztatta az ifjúkommunistákat, többek között Nagy Bandó András és Kende Péter társaságában, Horváth József, a III/III. vezetője és Csikós József, a belügy propagandafőnöke, későbbi nagyipari olajszőkítő előtt.

De mitől válik Mező Gábor nagyon is olvasmányos, mégis annál tényszerűbb könyve tanmesévé? Attól, hogy a társutasok és a sleppjükben sikeres karriereket építő „utazóhalak” ma is boldogan lubickolnak. Rájárnak az állami mézesbödönre, a nemzeti oldal jóvoltából megszervezett fesztiválok színpadjairól röhögnek az arcunkba, hogy hazatérve aztán rögtön el is határolódjanak tőlünk.

Cikkem zárásaként ismét Mező Gábort idézem, aki amikor idén februárban, rangos társaságba lépve kiérdemelte a Lovas István-sajtódíjat, a beszédében azt mondta: „A korábbi bolsevik, későbbi posztkommunista banda sohasem volt mértékletes. Mindig elkezdte magát túlzabálni, még morzsákat sem hagytak az asztalon, és ez előbb-utóbb a nagy erőkkel manipulált társadalomnak is feltűnt. Lehetne ez intő jel sokaknak a jelent tekintve is. Mert a hosszan tartó győzelemnek és sikersorozatnak ez az egyik ára. Elkényelmesedés, az utazóhalak megjelenése, kontraszelektált utánpótlás, szóval csak a szokásos. Győztesnek lenni sem könnyű.”

Legyen tehát ez tényleg intő jel mindnyájunknak!

Borítókép: Farkasházy Tivadar baloldali véleményvezér (Fotó: Nemzeti Sport/Korponai Tamás)

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.