Teltek-múltak az évek, George közben kapott egy saját társadalomkutató intézetet, és David Cameron konzervatív miniszterelnök politikai főtanácsadója lett. Hosszú ideig nem tudtam igazán megfogalmazni magamban, mi is volt az, ami annyira irritált az érvelésében, de 2016. június 24. reggelén erre végre választ kaptam. Ott álltam a londoni Downing Street udvarán, néhány lépésre előttem pedig David Cameron bejelentette, hogy az Egyesült Királyság kilép, ő meg lelép.
Azonnal a George-dzsal történt vitám jutott eszembe. Ott állva világosodott meg bennem, hogy ellenfeleink, akikre figyelmünk és eszközeink többségét kell fordítanunk, nemcsak a globalista szélsőliberális elit, hanem a magát konzervatívnak valló globalista elit is. A Theresa Mayek, a David Cameronok, az Angela Merkelek, a Friedrich Merzek, a Nicolas Sarkozyk, a John McCainek, a Manfred Weberek, az Ulf Kristerssonok. Akik politikai parazitaként a családot és nemzetet védeni kívánó szavazók megtévesztésével kerülnek hatalomra, hogy azokat aztán az első adódó alkalommal cserben hagyják. Az ő árulásuk, gerinctelenségük és megalkuvásuk nélkül a woke csak valami őrültekházában, a zártosztályon tomboló jelenség lenne, nem pedig a Brüsszelt és Washingtont uraló csúcsideológia.
A mi George-unk által kiképzett David Cameron is ahelyett, hogy a referendumban kifejezett népakaratot azonnal megvalósította volna, gyáván kihátrált, nem értve azt, hogy a szavazók akaratának való engedelmeskedés nem opcionális, hanem kötelező. Legalábbis ha konzervatívnak vallja magát valaki. Ha a népet egy politikus önmagánál butábbnak tartja, az csatlakozzon a szocialistákhoz, tárt karokkal várják. Ha valaki a polgároknak nem engedelmeskedni akar, hanem a saját politikai ambícióinak megfelelően átnevelni őket, akkor a liberális progresszív pártoknál a helye.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!