Teltek-múltak az évek, George közben kapott egy saját társadalomkutató intézetet, és David Cameron konzervatív miniszterelnök politikai főtanácsadója lett. Hosszú ideig nem tudtam igazán megfogalmazni magamban, mi is volt az, ami annyira irritált az érvelésében, de 2016. június 24. reggelén erre végre választ kaptam. Ott álltam a londoni Downing Street udvarán, néhány lépésre előttem pedig David Cameron bejelentette, hogy az Egyesült Királyság kilép, ő meg lelép.
Azonnal a George-dzsal történt vitám jutott eszembe. Ott állva világosodott meg bennem, hogy ellenfeleink, akikre figyelmünk és eszközeink többségét kell fordítanunk, nemcsak a globalista szélsőliberális elit, hanem a magát konzervatívnak valló globalista elit is. A Theresa Mayek, a David Cameronok, az Angela Merkelek, a Friedrich Merzek, a Nicolas Sarkozyk, a John McCainek, a Manfred Weberek, az Ulf Kristerssonok. Akik politikai parazitaként a családot és nemzetet védeni kívánó szavazók megtévesztésével kerülnek hatalomra, hogy azokat aztán az első adódó alkalommal cserben hagyják. Az ő árulásuk, gerinctelenségük és megalkuvásuk nélkül a woke csak valami őrültekházában, a zártosztályon tomboló jelenség lenne, nem pedig a Brüsszelt és Washingtont uraló csúcsideológia.
A mi George-unk által kiképzett David Cameron is ahelyett, hogy a referendumban kifejezett népakaratot azonnal megvalósította volna, gyáván kihátrált, nem értve azt, hogy a szavazók akaratának való engedelmeskedés nem opcionális, hanem kötelező. Legalábbis ha konzervatívnak vallja magát valaki. Ha a népet egy politikus önmagánál butábbnak tartja, az csatlakozzon a szocialistákhoz, tárt karokkal várják. Ha valaki a polgároknak nem engedelmeskedni akar, hanem a saját politikai ambícióinak megfelelően átnevelni őket, akkor a liberális progresszív pártoknál a helye.
Néhány hónappal később az Obama-adminisztráció egyik politikusát kísértem a brit parlamentbe. Amikor beléptem a hölggyel az előadóterembe, George állt a mikrofonnál, és szokása szerint nagy élvezettel hallgatta saját hangját. Okosakat mondott, élvezet volt hallgatni érvelését. De azért kiült az arcomra egy kis kárörvendő posztbrexit mosoly, és lélekben azt üzentem neki: „Lám, ilyen egy álkonzervatív!” Mármint aki tökéletes precizitással és zseniális eleganciával egymás mellé állítja a megcáfolhatatlan érveket, de a végén az egész mesteri konstrukcióból egy teljesen hibás következtetést von le. A konzervatív politikához ugyanis nem elég a tények ismerete és az intellektuális rátermettség, hanem bátorságra is szükség van.
Bátorság nélküli nincs konzervativizmus. Bátorság nélkül nincs se nemzet, se család, és főleg polgárság nincs. Itt, hazánkban is időnként találkozunk gyáva konzervatívokkal, akik azt hiszik, az igazságot csak suttogva lehet kimondani, előtte pedig jól körül kell nézni. Hát persze, érthető, karrier a multiknál, ki tudja, mit hoz a jövő, ki lesz kormányon. De a suttogó nemzet az önmagunkba vetett hitünk elvesztésének és a fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen küzdelem hiányának jele. Ez a fajta suttogás sok-sok ezer kilométerre elhallatszik, hangos meghívó a csónakokon érkezőknek, a gyermekeinket szexuális tárgyként kezelőknek, a meg nem választottaknak és hívatlanoknak.
Sok barátunk van Európában, de csak kevesen merik ezt bevállalni. Ők nem konzervatívok. Vannak olyanok is, akik ezt vállalják, hogy szavazatokat nyerjenek, nemzetről prédikálnak, de közben migráns-Európát építenek. Ők sem azok. Rájuk kell mutatni, meg kell őket nevezni: te nem közénk való, hamis próféta vagy, nem bújhatsz meg közöttünk! Nagy szükség van erre, mert értsük meg, itt már nem arról van szó, hogy melyik párt lesz hatalmon vagy milyen politikát folytatunk, hanem a létről vagy nem létről.
A szerző a Hungary Today főszerkesztője
