Émelygés fogott el, amikor a napokban elolvastam Theresa May volt brit „konzervatív” miniszterelnök vallomását, miszerint ő mindig is „woke és büszke” volt. Már magában is sajnálatos, hogy Maynek centrista politikusként nemzet- és családellenes woke-meggyőződése van, de hogy ezt konzervatív vezetőként büszkén vallja a sajtóban, csak annak írható le, hogy
Theresa May mindig is egy kicsit együgyű volt, amolyan Karácsony magas sarkúban.
Ezért talán nem is érti, hogy a kifejezés egy Pol Pot-féle embergyűlölő, nihilista szélsőbaloldali kultuszra utal, nem pedig valami haladó szellemű globális szolidaritásmozgalomra, ahogy ezt ő képzeli.
Az álkonzervatív brit politikus szavai eszembe juttatták azt az 1997-ben történt botrányt, amely egy cambridge-i akadémikusok közt megrendezett vacsorán történt. Ennek egyik főszereplője egy kivételesen tehetséges angol értelmiségi fiú volt, akit most nem neveznék meg, mert kár lenne, ha emiatt támadások érnék. Hívjuk csak George-nak. A másik botrányhős én voltam. A felháborodást nem is az okozta, hogy a gyertyafényes vacsora közben két ifjú titán egymásnak esett, hanem amint azt később értésemre adták, az, hogy az egyetemi ultraliberális értelmiség feje fölött két konzervatív ifjú kiabált egymásra. Ez egy abszolút rendszerszintű hiba jele volt, ami, gondolom, mély lelkiismereti krízist okozott a saját haladó szellemüket mellükön hordó narcisztikus baloldali professzoraink között.