Guglielmo Ferrero – mert természetesen róla van szó – száz éve írta Az ókori civilizáció bukása című rövid, ám ma is roppant tanulságos könyvét, amelyben
a világháborús válságot a (Nyugat)római Birodalom bukásához hasonlította. Úgy vélte, Európát a népvándorlások óta ismeretlen veszély fenyegeti, s akárcsak a III–V. században, „mérvadó politikai tekintély híján megint hajótörést szenvedhet”.
Részletesen bemutatja a civilizáció és a kultúra összeomlását a nyugati provinciákban, azt, hogy az állam törvényes alapjainak vészes meggyengülése miatt az antik civilizáció minden lényeges alkotóeleme dezorganizálódott, a lakosság a krónikus zűrzavartól szenvedve, a barbár törzsek szüntelen támadásainak kitéve megfogyatkozott, mindinkább visszasüllyedt a primitív létbe és elveszítette egységét, a birodalom kis országok, térségek mozaikjaira bomlott. Keleten ellenben az örökletes monarchia legitimációs elvéhez kötött császári tekintély még sokáig elkerülte a fenyegető végzetet, sikerült megőriznie bizonyos rendet, jogfolytonosságot és kulturális hagyományt.
Ha Ferrero Európa első világháború utáni helyzetét a (Nyugat)római Birodalom végstádiumához hasonlította, ma mit üzenne azoknak az európai állam- és kormányfőknek, akik pénteken informális EU-csúcstalálkozóra ülnek össze Granadában? Ahol nyilván szóba kerül az abszurd, öngyilkos migrációs csomag (benne a régi-új kötelező migránskvóta) is, amit még az idén át akar erőltetni a tagállamokon az Európai Bizottság.
Mivel a nyugati politikai vezetők – élükön Ursula von der Leyennel – és globalista patrónusaik, barátaik, üzletfeleik láthatóan nem nagyon ismerik a történelmet, még kevésbé Ferrero munkásságát, érdemes volna tanulmányozniuk és komolyan venniük az olasz történész-filozófus száz évvel ezelőtti diagnózisát.
Ő ugyanis a nyugati civilizációt fenyegető veszedelem gyökerének azt nevezte, hogy (az akkori Franciaországtól és Svájctól eltekintve) Európa államaiban nincsenek többé tisztában azzal, hogyan kell berendezkedni és kormányozni, nincsen többé általánosan elismert és tisztelt tekintélyelv. Európa a végelgyengülés szélére jutott, a háború nyomában járó politikai, gazdasági, katonai, diplomáciai nehézségekkel küszködik, és nincsenek olyan kormányok, amelyek erősen tartanák a gyeplőt. Ennek következtében tartós fejetlenség fenyegeti a kontinenst.
Ez a politikai fejetlenség, amit minden tekintélyi elv összeomlása Európára zúdítana, a történelem legteljesebb szellemi fejetlenségéhez vezetne. Minden párt vagy politikai csoport azt hinné, hogy jogában áll az államot, az erkölcsi világnézetet, az esztétikai fogalmakat, a családot, a tulajdont – az egész világot – új elvek szerint átalakítani. Micsoda kotyvalék kerülne ki e boszorkányüstből!
– figyelmeztetett s figyelmeztethetne éppúgy ma is Ferrero.
Merthogy bizonyos politikai, pénzügyi és kulturális – pontosabban a kultúrát, az erkölcsöt, a hagyományt eltörölni próbáló – úgynevezett elitcsoportok, progresszív élcsapatok ma éppúgy totálisan átalakítanák („megforgatnák”) az egész világot, ahogy Marx és Engels 1848-ban a Kommunista kiáltványban meghirdette:
A kommunisták nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.
Azt persze nem tették hozzá, hogy a rend, a normalitás, a tekintély megdöntésével, a hagyomány és a törvény eltörlésével anarchia keletkezik, amely – mint már Arisztotelész megírta – előbb-utóbb óhatatlanul zsarnokságot szül. Ennek kapcsán érdemes idéznünk Robert Schumant is, aki szerint egy keresztényellenes (más szóval abnormális) demokrácia Európában
olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed.
A tekintélyi elv minden civilizáció boltozatának záróköve – tanította Ferrero, és úgy látszik, ezt a zárókövet kontinensünk legtöbb országában már összetörték. Ady a múlt század elején azt vizionálta:
, de vajon mit látna a mai Európában, ahol már senkinek és semminek nincs tekintélye, értéke, így legitimitása sem? Sem a politikusnak/politikának, sem a hivatal(nok)nak, sem a tudósnak, tanárnak, lelkipásztornak, de még a rendőrnek vagy a bírónak sem – legfeljebb félnek tőlük, de már ez sem jellemző. S ami még rosszabb, Európa legnagyobb részén már a Szentírásnak, a szülőnek, nagyszülőnek, az idős(ödő) honpolgárnak sincs tekintélye.
