Talán nem hat közhelynek, hogy furcsa ez az új világ, a XXI. század. A politika, a gazdaság, az érdekviszonyrendszerek szereplői – tisztelet a kivételnek – gátlástalanul próbálják az egyéni érdekeiket lenyomni a társadalom többségének torkán. Nincs szégyenérzet megszólalásaikban következetlen intézkedéseik negatív hatásai miatt. Ha, mondjuk, nekünk nem felel meg intézkedéseik sora: „És akkor mi van?” – vonják meg vállukat.
Kényszerből kénytelenek vagyunk elfogadni az abszurditás életünkbe történő beágyazódását. Az új és legújabb generációk meg sem ütköznek az ostobaságok sorozatán, hisz ők életkorukból adódóan nem ismerhetik a „kütyük” nélküli világot. A nyelvészetben létezik egy felismerés, hogy ha a társadalom által használt közbeszéd eltér az irodalmi nyelvtől, az illetékesek elgondolkodnak a módosítás beillesztésén a szabályrendszerbe. Ugyanakkor – a nyelvi példánál maradva – ha az igekötő az ige előtt van, egybeírjuk, még akkor is, ha a Google „nyelvtan” arra akar rábeszélni, hogy írjuk külön. Nem lehet minden esetben – divat vagy egyesek érdeke miatt – eltérni a meglévő gyakorlattól, mert hosszú távon megnehezíti a társadalom normális működését.
Ahogy elfogadhatatlan egyre több szolgáltató szereptévesztése, amikor hatósági jogosítványokat szavaznak meg saját maguknak vagy életmódváltásra kényszerítenek a megnyilvánulásaikkal. Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a szolgáltatást igénybe vevőktől származik a bevételük.
Máskülönben hogyan fordulhat elő, hogy bizonyos közszolgáltató társaság és annak fiókintézménye hetente egy alkalommal biztosít személyes ügyfélfogadási időt, miközben telefonon gyakorlatilag sosem érhető el a hivatal? Az interneten keresztüli próbálkozásra pedig az alapfokú informatikusi vizsga sem mindig elégséges. Persze nem szabad általánosítani, de időnként akad meghökkentő eset.
