„Eppur si muove – És mégis mozog (a Föld)” – mondta Galileo Galilei, és lábával toppantott, mielőtt a halálba ment volna. Az, hogy valóban így történt-e vagy az utókor költött legendát a híres olasz polihisztor emlékéhez, talán mindegy is, hiszen csupán a mondat szimbolikája érdekes. A tények mindig rendkívül makacs dolgok, és előbb-utóbb kivívják szabadságukat, bárki próbálja gúzsba kötni őket. Felgyorsult világunkban, a nagy zűrzavar közepette sem mehetünk el szótlanul, fejünket csóválva a nyilvánvaló értelmetlenségek mellett.
Az ez ügyben felsorolható példák egyike a palesztin–izraeli tűzszünet nevetésre persze nem ingerlő paródiája. Az ismert előzmény, hogy elképesztő brutalitással csapott le a Hamász civil zsidókra, hogy aztán válaszként az izraeli hadsereg halomra lője a Hamász-katonák előtt élő pajzsként felbukkanó palesztin nőket, gyerekeket.
Az Egyesült Államok, Katar és Egyiptom „erőfeszítéseit” követően a tűzszünet dátumán, a fegyverek csendjében kicseréltek néhány izraeli túszt korábban börtönbe került palesztin nőkre és gyerekekre. Majd a nagy hírveréssel beharangozott esemény után újra kelepelnek a fegyverek, robbannak a bombák és gyilkolják egymást a harcoló alakulatok – jelentették ki illetékesek.
Tessék? Ekkor kell elővenni az addig rejtegetett logikát. A tűzszünet ugyanis azt jelenti, hogy életbeléptetését követően a felek a harcok végleges befejezéséről és a várható következmények feltételeiről tárgyalnak. Egy ilyen típusú megállapodás része – történelmi példákból kiindulva – a túszok vagy fogvatartottak kölcsönös, teljes körű szabadon bocsátása. A jelenlegi, abszurd konfliktusban fontosabb lenne néhány rabságban lévő – bár élő személy – szabadsága, mint a harcok folytatásából származó újabb emberhalál elkerülése?
Amennyiben a gyűlölködés álarcát időszakosan levenni képes érintettek képesek tárgyalni, miért nem a fölösleges áldozatok elkerülése a legfőbb tétel? És erre az „epizódtűzszünetre” büszke Washingtontól Kairón át Doháig minden érintett?
Apropó, büszkeség! Föllelhető az értelmes logika az írországi vad brutalitás mögött, mely harctérré változtatta az ír főváros, Dublin utcáit? A közvélemény számára látható ok, hogy egy algériai migráns késsel támadt öt emberre, egy férfira, egy nőre és három gyermekre, akik közül a nő és egy gyermek súlyosan, a másik három személy könnyebben megsérült. Az eset óriási, országos felzúdulást eredményezett a migrációs politika befagyasztását követelve. A fokozódó indulatok hatására gyújtogatás, üzletek kifosztása, menekültszállók felgyújtása következett. A rendőrség tehetetlenül asszisztált, majd elmenekült a harcra kész tömeg elől. Az okokat magyarázó kommentárokban az szerepelt, hogy a politikai vezetés kulturális szemétdombbá alakította az ír társadalmat. Valamint hogy az írek még nem közömbösek, ha a gyerekeiket támadás éri, azt nem intézik el egy vállrándítással. Valóban erről van szó, vagy felsejlik – lassan már természetes módon – egy régi-új narratíva a dolgok hátterében?
A napjaink idegeket borzoló történéseiből kiragadott két példa hasonlósága, hogy agresszív indulattal telítettek, és a valódi megoldásokat megkerülve – leginkább elhallgatva – kulminálnak, egyre feszültebb, kaotikusabb helyzetet teremtve. Ma már tudjuk, hogy nem véletlenül, hisz nagyon is tervezett helyzetekről beszélhetünk, ahol mindegy, hogy a káosz elindítója alibi tűzszünet vagy rombolás az utcákon, a lényeg, hogy megtörténjen. Nos, ekkor kell toppantani a lábunkkal, hozzátéve: „És mégis mozog a Föld.”
Mert az elfogadhatatlan helyzetek kialakulását megelőzendő lépés lényege: a valódi logikán alapuló normális értékrend társadalmi szintű megélése. Szerencsére egyre több jó példát látni, melyek a megélhető megoldást vetítik előre. Még akkor is igaz mindez, ha egy-egy pozitív körülmény csupán a kibontakozás kezdeti lépése.
