Miközben sorra haltak meg az elmúlt napokban az amerikai közélet hidegháborús nemzedékének agg képviselői – Henry Kissinger mellett Rosalynn Carter egykori first lady és Sandra Day O’Connor, az első női főbíró –, a középgeneráció is észrevétette magát. Igaz, Ron DeSantis és Gavin Newsom nagy szócsatával járó tévévitájának nehéz meghatározni az apropóját. Florida republikánus kormányzója ugyan megpályázta a 2024-es republikánus elnökjelöltséget, de a többi indulóval együtt utcahossznyi a lemaradása Donald Trump mögött. A Kaliforniát irányító demokrata párti Newsom pedig bölcsen teszi, hogy nem indul Joe Biden ellenében; hivatalban lévő elnök ellen komoly politikusnak nem tanácsos ezt tennie.
Bidennek az egyéb egészségi bajai mellett épp eléggé fájhat a feje amúgy is a közvélemény-kutatási adatok miatt – most már rendszeresen Trump mögött kullog országosan és a kulcsállamokban is, ahol a választás várhatóan eldől jövőre. Meg amiatt is, hogy az amerikai politikai élet egy különös figurája, ifjabb Robert Kennedy (az azonos nevű igazságügy-miniszter, illetve szenátor fia, John F. Kennedy elnök unokaöccse) a demokrata elnökjelölti kampányát független indulásra cserélte.
Az utóbbi hónapok felmérései szerint jelenleg a szavazatok csaknem 16 százalékára számíthatna. Kérdés persze, meddig tart ki a kampánya, de ha valóban elindul, az komoly bizonytalansági tényezőt vihet a választásba.
A legutóbbi érdemi hármas verseny kárvallottja 1992-ben idősebb George Bush elnök volt, aki Ronald Reagan alelnökeként, majd utódaként játszott jelentős szerepet a Nyugat hidegháborús győzelmében. Az Ovális Irodából követhette a Szovjetunió összeomlását és a kelet-közép-európai rendszerváltásokat, 1989-ben Magyarország is egyfajta hősként fogadta. Mindez azonban a választáson keveset ért, mert egy kis déli állam, Arkansas kormányzója, Bill Clinton lett a befutó. Bush vereségének több oka is volt, de az, ami mostanában Joe Bidennek is eszébe juthat, az Ross Perot texasi milliárdos elindulása volt függetlenként. Perot csaknem húszmillió szavazatot és 19 százalékot kapott, Bush pedig mehetett nyugdíjba, ahogy alelnöke, a nem túl tehetséges Dan Quayle is lehúzhatta a rolót. A történelem olykor igazságtalan, ahogy Winston Churchill-lel is az volt 1945-ben.
Lehet persze, hogy épp ebben az igazságtalanságban reménykedik Biden, aki eddigi elnöksége alatt alig tud eredményeket felmutatni, Bushéhoz foghatót pedig végképp nem. Azt gondolhatja, ennyi is elég lehet majd Trump ellen.
A különös amerikai választási rendszer és hektikus lebonyolítása Európából nézve furcsa eredményeket hozhat. Trump 2016-ban úgy győzte le Hillary Clintont, hogy kevesebb szavazatot szerzett nála, négy évvel később pedig úgy veszített – a hivatalos eredmény szerint – Biden ellenében, hogy a választók nagyobb hányada voksolt rá, mint a győzelmekor.
Azért kell hangsúlyozni a hivatalos eredményt, mert a republikánus szimpatizánsok jelentős része ma sem fogadja el Biden győzelmének jogosságát.
Jelen állás szerint Biden és Trump összecsapására számíthatunk 2024. november 5-én. De az összes pénzünket azért ne tegyük fel erre az eshetőségre. Nem feltétlenül kell a legrosszabbra gondolni, arra, hogy Kennedy elnök is másképp tervezte a dallasi útját. Trump 77 éves, Biden nemrég ünnepelte a 81. születésnapját. Tizenegy hónap van hátra a választásig, és aki vett már részt ilyenben, az megmondhatója, hogy harmincháromnak fogják érezni. Sok minden történhet még. Januárban megkezdődnek az előválasztások. Biden megerősítette, hogy a posztot jelenleg is betöltő Kamala Harris lesz ismét az alelnökjelöltje. (Bár enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, igyekeznek is eldugni szem elől.) Trump volt alelnökére, Mike Pence-re nem számíthat újból. Új – ahogy az amerikai mondja – „futótárs” után kell néznie. Kevéssé valószínű, hogy DeSantis lenne a kiszemelt. Egyrészt ő is fehér férfi, márpedig a XXI. századi Amerika szempontrendszerében kell gondolkodnunk. A politológiai közhely szerint a választást középen kell megnyerni, így például Tim Scott fekete bőrű, vallásos és népszerű szenátor, vagy indiai származású nőként Nikki Haley egykori ENSZ-nagykövet és kormányzó segítségére lehet Trumpnak választói bázisa szélesítésében.
A másik fő érv DeSantis ellen, hogy Trump után a Republikánus Párt második legkarakteresebb alakja. Nem biztos, hogy két dudás megférne egy csárdában. Sőt, DeSantis helyében a legtöbben alighanem azt választanánk, hogy tovább kormányozzuk a napsütötte Floridát, azzal szemben, hogy Washingtonba költözzünk Trump másodhegedűsének.
Az amerikai alelnökökről egyébként sokáig azt tartották, abból áll a munkájuk, hogy várják, amíg lelövik az elnököt – Kennedy a negyedik volt –, hogy a helyére léphessenek. Majd Richard Nixon mellett Gerald Ford a Watergate-botrány nyomán megtanulta, más módja is van az utódlásnak. George W. Bush mellett pedig Dick Cheney igen kritikus időszakban, a szeptember 11-i terrortámadások, majd az afganisztáni és az iraki háború idején valódi karaktert adott az alelnöki szerepnek. (Jobbak voltak az értelmi képességei a főnökéhez képest.) Egyelőre mindenesetre semmi nem utal arra, hogy alelnöktől várhatjuk a Biden és Trump nevével fémjelzett gerontokratikus nemzedék utódlását. Talán a kongresszusból sem. A két legfontosabb szenátor, Charles Schumer és Mitch McConnell 73, illetve 81 évesek, a 83 éves Nancy Pelosit pedig dinamittal sem lehetett volna kirobbantani a házelnöki székből, ha a demokraták nem veszítik el a 2022-es képviselőházi választást.
Ezek a körülmények adnak jelentőséget DeSantis és Newsom másfél órás vitájának, amelyet a Fox News hírcsatorna a konzervatív oldalon népszerű médiasztárja, Sean Hannity vezetett. A szópárbaj alternatív elnökjelölti vitának is felfogható volt, vagy pedig előzetesnek 2028-ra. Mindketten újraválasztott kormányzóként irányítanak az USA négy legfontosabb szövetségi államából egyet-egyet. Vagyis az amerikai felfogás szerint elnöki potenciállal rendelkeznek. Noha Európából is figyelemmel kísérjük az efféle vitákat, ne számítsunk arra, hogy külpolitikai kérdésekben ütköznek a vélemények. Olyan, értékkülönségeket tükröző és minket is érintő ügyekben viszont igen, mint az abortusz vagy a törvénytelen bevándorlás.
Florida DeSantis vezetésével a genderőrületnek is megálljt parancsol, többek között a magyarhoz hasonló gyermekvédelmi törvény bevezetésével, míg a liberális Kalifornia a lassan lakhatatlan nagyvárosaival a woke-ideológia egyik fellegvára a technológiai óriások aktív részvételével. Az értékválasztás annak a kérdése, ki milyen „országban” akar élni.
Nem véletlen, inkább kortünet, hogy a vitáról készült beszámolójában az NBC News fősodorbeli csatorna felkutatott egy homoszexuális férfit, aki elmondta, hogy Floridából Kaliforniába költözött, mert az olyanoknak, mint ő, ott jobb a környezet. DeSantis viszont a személyeskedésektől nem mentes vitában maga hozta fel, hogy Newsom egyes rokonai átköltöztek Floridába.
A középkorú DeSantis és Newsom egy bő nemzedékkel fiatalabb Trumpnál, illetve Bidennél. De az eddigiek alapján ugyanazt a kultúrharcot folytatják, két különböző Amerikában, hagyományos értékekben, illetve woke- és LMBTQ-szempontokban gondolkodva. Ez a vita szurkolói szinten zajlik a közbeszédben, a kiértékelés is ennek megfelelő.
Ha a sértésekkel dobálózás, a tények eltorzítása és az amerikaiak legrosszabb ösztöneire apellálás a vezetés védjegyei, akkor DeSantis emelkedett ki a vita győzteseként
– gúnyolódik a Time hírmagazin publicistája. „Ki nyert? A szabadság – és Florida” – írja tárgyilagosabban a USA Today. Mindez a mi bőrünkre is megy, ezért is kísérjük kiemelt figyelemmel az elnökválasztást. Az amerikai politika és korszellem hozzánk is eljut, most éppen David Pressman nagykövet képében van jelen. Nem mindegy, ki és mikor jön utána.
Borítókép: Donald Trump korábbi amerikai elnök, republikánus elnökjelölt kampánybeszéde Michiganben 2023. szeptember 27-én (Fotó: AFP/Getty Images)
