Egyre több helyütt és alkalommal hallani, amikor a közélet iránt érdeklődő, bár nem politikai és kormányzati beosztásban dolgozók természetes tónusban beszélnek arról, hogy akár két éven belül magyar földön is fegyverekkel vívott háborúra kerülhet sor. Furcsa érzéseket gerjeszt az a természetesség, ahogy erről szó kerül az emberek között. Mintha az időjárás, a munkahelyi kihívások vagy a családi élethelyzetek mellett a leendő háború témája is csupán egy megvitatandó hétköznapi csevegéssel lenne egyenértékű.
Vajon miért van ez, hogyan lett egyszólamúvá a jövő apátiája? És miért gondolják az emberek, hogy ez elkerülhetetlen? Talán azért, mert megszoktuk, hogy az elmúlt hetven év történésére semmilyen szinten nem volt hatással a többség akarata és véleménye. Elhagyva a múlt mélységi elemzésének kikerülhető csapdáját, nagyon is egyszerűen bizonyítható az előző mondat.
A jelenlegi tanácstalanságunk egyik oka itt Európában, hogy kontinensünk nyugati féltekéjén a jólét és annak folyamatos emelkedése kioltotta az emberekből az érdeklődést a politikai folyamatok mögöttes okairól. Éltek, jól éltek és nagyon elégedettek voltak. Azt hitték, hogy ez magától van, és a gondos politika örökké garantálja életük kényelmét.
Átléptek azon az apróságon, hogy a jólét alapja nem a politika, hanem a társadalom tagjainak erőfeszítéséből jött létre.
Kelet-Európa mindennek cinikus tükörképe volt, ahol a viszonylagos emberi jólét éppen a politika által volt determinált. Az egyenlőségre és a kvázi egyformaságra épülő társadalmak képében létezett. A magyar „gulyáskommunizmus” illúziója például hordozott magában ténylegesen élhető élettereket is, bár ezt politikai elvárások kísérték.
Amennyiben két éven belül – ahogy a szóbeszéd tartja – háború jön, akkor nemcsak Kelet szimbolikus modellje volt zsákutca, hanem a megvalósult polgári létezés is katasztrofális végállomást feltételez. Nem így van. De csak akkor nincs így, ha a társadalmakat alkotó egyes emberek végre politikailag is nagykorúvá kívánnak válni.
A háború vagy nem háború ügyében az alapkérdés ugyanis az: tényleg elfogadható, hogy egy kizárólag gazdasági érdekek mentén gondolkodó, hit nélküli, genderagyú kisebbség döntsön? Valóban nem működik az immunrendszerünk Nyugattól Keletig, nekünk, a hitben erős anyáknak, apáknak, akik a gyerekeiket értéknek, nem pedig feláldozható eszköznek tekintik?
A teljes pusztulást jelentő XXI. századi modern háborúra nem gondolhatunk úgy, hogy nem jó ugyan, de ha már elkerülhetetlen, legyünk túl rajta gyorsan, és lássuk, mi van utána. Jelentem: semmi nincs utána! Alig maradna nyoma az élhető emberi körülményeknek. Ez nem egy trópusi vihar, egy tornádó lesz vagy lenne, ami után előjövünk az óvóhelyekről, eltakarítjuk a romokat, és másnap már indulunk a munkahelyünkre. Nem. Az emberi létezés esélyét szünteti meg az indítógombokkal babrálók ostobasága.
