A XIX. század fordulóján a hazai értelmiség érdeklődése elsőnek a rövid műfajok, a líra felé fordult. A romantika korában a magyarországi költészet valóban szárnyalt. A népiben vélte megtalálni a „nemzeti” témát és értéket, mindazt a tartalmat, amely aztán mozgatórugója lett a realista, konzervatív életeszménynek. 

Az irodalom másik ága, az epika a XIX. század második felében tudott igazán kibontakozni, amikor a hosszabb művek létrehozására, kiadására és eladására társadalmi lehetőség is nyílt.

Azok iránt, akik képesek sorsokat, életeket közérthetően bemutatni. Az alkotók és a közönség együttes játéka tette naggyá a XIX. század végi magyar szépprózát, hiszen az írók ráéreztek azokra a témákra, problémákra, amelyek foglalkoztatták a kor olvasóit. Jókai Mór regényeinek tucatjaiban vall mindazokról a félelmekről, kételyekről, amelyek a XIX. századi magyar ember sajátjai voltak, de mindamellett képes volt reményt is gyújtani a szívekbe. Nemcsak egy üres eszmét és az ahhoz való igazodás jelentőségét mutatta be írásaiban, hanem mindazt, ahogyan képesek azt elérni szereplői. Igaz, főhősei megszenvedtek, a mélybe süllyedtek, hogy aztán több száz oldal reménytelen küzdelem után végül mégis felemelkedjenek és learassák a dicsőséget.

A mai kor embere gyakorta azonban elfordítja a fejét és megoldások elől, helyette pedig elvágyódna jelenéből. Ki akar szakadni a saját életéből. Avatarok mögé bújik a kibertérben, lájkol és színlel, és a könyvektől is azt várják, hogy ebben a szerepjátékban segítse. Repítse minél messzebbre a hétköznapok bújától. Már nem a közös felemelkedés a cél, hanem az egyéni világokba való elmenekülés. Talán ez a titka, hogy az elmúlt évtizedekben oly sikeresek a fantasy és a sci-fi regények is. 

Holott a szórakoztatás mellett lehet más célja is e alkotásnak, olyan világ bemutatása, amely létrehozható és belakható.