Törvényszerű-e a műveltségbeli sokszínűség? A válasz nem tudható, de annyi egészen bizonyos, hogy eleinknek visszatérő jelleggel kellett szembesülniük azzal a keserűséggel, hogy gyakorta mindent elölről kellett kezdeni.
A pusztítás minden korban kijárt azoknak, akik vállalták a magyar sors kihívásait.
Az örökös veszteségélmény és újraalkotási vágy arra kényszerítette eleinket, hogy ne csak előre-, hanem a hátrafelé és tekintsenek, hogy igyekeznek megőrizni, megalkotni valamit mindabból, ami egykoron megvolt és elveszett.
A régi Magyarország – legyen az a középkori vagy éppen a dualista állam – paradicsom volt.
A paradicsom rendeltetése viszont éppen az, hogy kérlelhetetlenül elveszik.
Csak ideig-óráig tarthatjuk a szépet és a jót kezeinkben. Az elbukás törvényszerű.
A magyar nép jól ismeri ezt a máshoz nem fogható veszteségélményt, a pusztítást, amely a történelemben mindig akkor következett be, amikor odalett az egység, és az idegenmajmolás oda vezetett, hogy az ország gazdasági és a hadiereje megrogyott.
A humanizmus rozmaringillatú virágait az oszmán janicsárok taposták el, ahogy a boldog békeidők kávéillatú kultúrnemzetét hideg szuronyok kilyuggatva lökték a lövészárkok pöcegödrébe.
A XX. század közepére pedig egy felégetett üszökmezőn, a haza romjain kivéreztette, szögesdróttal hátrakötött kézzel kellett újjáépíteni mindent. Miközben szolgálatkész dögészek lökték a fosztogatók kezébe az újkori Magyarország évszázadainak megmaradt termését.
Az idegenlelkű elvtársak inkább új embert akartak létrehozni.
Új szocialista embert, új kultúrával, akinek elég az üzemi kantin, a lakótelep és a Szabad Nép-félóra.
Olyan irányított világot építettek, amelyben megfulladt a kultúra lényegi eleme: a szabadság. Az a szabadság, amely ennek a népnek a legfőbb identitáshordozója. Hunyadi, Balassi, Petőfi nemcsak alkottak, hanem harcoltak is. Vérükkel védték mindazt, amit megteremtettek. Nem maguknak: értünk, utódoknak.
A magyar kultúra napja nemcsak arra jó, hogy számot vessünk tudásunk, műveltségünk jelenlegi állapotáról hanem arra is, hogy felismerjük annak a felelősségét, hogy minden pillanatban harcolni kell a kultúra megmaradásáért. Azokért az értékekért, amelyeket közösségi konszenzus teremtett és tartott fent.
Ma is vannak veszélyek, amelyek az élet minden területén egyszerre igyekeznek mássá, egyszínűvé, globalistává tenni.
A nehézségek ellenére az elveszteget évtizedek után ismét új virágok nőnek a Pannóniában. Korszerű intézményhálózat segíti a kultúra kibontakozását és fennmaradását.
Arra is lehetőség adódik, hogy törlesszünk valamit régi adósságainkból: újraépíthessünk valamicskét az eltékozolt örökségünkből.
Ma építőmunkások kalapácsától hangos a budai Várnegyed, megszépülnek az egykor oktatási és középületek is, hogy háza és őrzője legyen annak, amelyet mindannyian alkotunk.
A magyar történelem sorsszerű eseményei arra kell, hogy késztessék a XXI. századi értelmiségieket is, hogy ne csupán támogassák és ösztönözzék a hazai kultúra kibontakozását, hanem jó őrzői legyenek mindannak, ami a miénk. A falak megvannak, most a kultúra bátor őreire van szükség, akik képesek éberen vigyázni a paradicsom lédús gyümölcseire.
Borítókép: Id. Jan Brueghel Édenkert-víziója (Forrás: Wikipédia)
