Megnyitottam a fiókot és meglepetten konstatáltam, hogy Böjte Csabától érkezett levél. Beleolvastam. „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” Máté evangéliu­mából idézett szakasz tartott tükröt elém.

Van ilyen véletlen? Szerintem aligha. Nem kérkedve, őt mellém guggoltatva, csupán a tényszerűség kedvéért említem meg, azért is érintett meg az üzenet, mert személyesen ismerem Csaba testvért. Úgy tíz éve egy egész napot tölthettem el a társaságában, a kis­iratosi és különösen a zsombolyai gyermekotthonban tett közös látogatás emléke ma is elevenen él bennem, s bizony szégyenkezve gondolok arra, hogy hiába fogadkoztam, azóta nem kerestem fel a dél-bácskai központot. Többször megfordultam Déván is, ahol ő mindig szeretettel látott, egy alkalommal családostul agapéra invitált. Levélcímet is cseréltünk, így anno rendszeresen megkaptam aktuális intelmeit. Aztán a céges címem többszöri megváltozásával lekerültem a címlistájáról. Úgy két év múltán kaptam tőle ismét levelet.

Hadd kérdezzem ismét, van ilyen véletlen?

Immár több mint három évtizede, hogy Böjte Csaba ismert missziójának szentelte az életét. A szeretet erejét hirdeti, de ettől még küzdelem az élete. Amikor anno megkérdeztem tőle, melyik volt élete legnagyobb megpróbáltatása, ezek egyikeként mesélte, hogy egy alkalommal motorostalálkozóra hívták prédikálni. Amikor meglátta a sok kemény fiút, akik mindenáron igazságot akartak Magyarországnak, elbizonytalanodott, valóban jó helyre vezérelte-e az isteni kegyelem. Azzal vágta ki magát, elég nagy a Kárpát-medence ahhoz, hogy a magyarok mellett más népek is elférjenek benne, s nem vitatva, hogy a magyaroknak elsősorban a magyarok iránt kell felelősséggel viseltetniük, arra kérte a megjelenteket, más népek iránt is legyenek megértéssel, előbb a jót próbálják megtalálni minden embertársukban, s csak utána, ha muszáj, a rosszat. Idővel előbb azt látta, hogy a kigyúrt nehéz fiúk bólogatnak, majd egyikük-másikuk a szemét dörgöli.

S persze ez a kínos közjáték, ha átmenetileg a kedvét is szegte, nem tántorította el a küldetésétől.

A már idézett evangéliumi szakaszhoz az alábbi homíliát fogalmazta: „Az utóbbi években nyugtalanná vált a világ, bármerre nézek, azt látom, hogy valahonnan nagyon mélyről harag, sötétség, kérlelhetetlen gyűlölet buggyan fel az emberek szívében. A kiengesztelődésre való készség, az irgalom köddé vált, vészesen párolog. A párbeszédtől félünk, mert gátlástalanul kiforgatják a szavunkat, és így jobb csendben maradni, hallgatni. Jó szándékú embereket sárral dobálnak, kérlelhetetlenül levadásznak, ezáltal azokat is, akik tiszta szívvel szolgálnak, megfélemlítenek, áldozatos munkájuk feladására késztetnek.

Szomorúan szemlélem az eseményeket, és kis világomban mint a gyertyalángot óvom, védem az áldott békét, nyugtatom a gyermekeinket, barátainkat, tartom a szeretet Istenétől kapott lelket magamban, a világban. Hiszem, hogy félnünk nem kell! Tudok számolni, ha összeadom mindazt, ami most a csatatereken, a médiában, a politikai fórumokon történik, akkor egy nagyon ijesztő számot kapok, de ha ehhez az egészhez mint hívő odaadom teremtő Istenünk irgalmas jóságát, akkor megnyugszom, szívem eltelik nyugalommal, békével.

Igen, így kellene rendezni vitás dolgainkat. Mégsem tesszük. Mert mindenkinek van helyzete, szerepe, aminek meg kell felelni, ami álca után kiált, elrejtve igazi énünk. Aki így vagy úgy érvényesülni akar a zord világban, gyorsan megtanulja, a kitárulkozás nem kifizetődő. Ám a túlzott simulékonyság is megbosszulja magát. Két urat, hát még többet nem lehet szolgálni. Idővel kész szerencse, ha még tudjuk egyáltalán, valójában kik is vagyunk.
Ebben a hálóban, sőt hálózatban kapálódzik mindenki. Pedig van kiút. Az egyenes beszéd. Ami akkor is célba ér, ha kerülő útra kényszerítik.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pressmaster/Shutterstock)