Az igazságtalanságot, helyesebben a vélt igazságtalanságot, mert ma már nincs sem megfellebbezhetetlen ítélet, sem erkölcsi mérce, sem általánosan elfogadott tanítás, az emberek nagy többsége nehezen viseli.
E tekintetben szinte egyformák vagyunk.
Az igazságtalannak vélt bírálatra adott reakcióink annál sokszínűbbek. Ki behúzza a farkát és csak magában duzzog, másról lepereg a kritika, mint kutyáról a víz, sőt akár úgy tesz, mintha meg sem hallaná a kárhoztatását, olyan is akad, aki megpróbálja kimagyarázni magát, hevesebb vérmérséklettel a saját vélt igazát hangoztatja, sőt ellentámadásba megy át.
A választ persze nemcsak a kritizált ember lelkialkata, hanem az is meghatározza, hogy a bíráló milyen hangnemet üt meg. A különféle indítékok végigskálázását ezúttal megspórolva csupán arra szorítkozom, a bírálat, különösen, ha sértő a stílusa, akkor érinti igazán rosszul az embert, ha attól és úgy kapja, akitől és ahogy arra nem számított.
A minap amúgy okkal megbecsült kolléga küldött tartalmában és stílusában is meghökkentő, igaztalannak vélt verbális maflást, avagy sportzsargonnal élve mélyütéssel akart térdre rogyasztani.
Ha a szándék felől lehettek is kétségeim, az viszont nem is kérdéses, honnan jött a kritika: az elefántcsonttorony fényes elszigeteltségéből, annak is az egyik szűk ablakából, ahonnan csupán a saját birtokra nyílik pazar, elégedettséggel eltöltő kilátás, s ahová a szürke hétköznapok problémái, küzdelmei nem érnek fel és nem is láthatók.
Kiadom magam, megvisel bármilyen jellegű konfliktus, ugyanakkor ha úgy érzem, a – vélt – igazságomat meg kell védenem, nem riadok vissza a tisztázást célzó összeütközéstől. A hamis jópofáskodást, a szőnyeg alá söpört indulatokat viszont ki nem állhatom.
Higgadtságot erőltettem magamra és udvariasan magyarázatot kértem a gőgös kioktatásra. Eltelt egy nap, kettő, nem jött válasz. Aki kardot ránt, vagy vállalja a vívást, vagy méltósággal tegye vissza a fegyverét hüvelyébe. Ezért azt gondoltam, eljött az idő, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten alapon immár legkevesebb arányos választ fogalmazzak. Előkerestem a szóban forgó levelet, nekiláttam a mondandómnak, de még az első mondat végére sem értem, amikor a postafiókom hangosan – talán az sem véletlen, hogy szokásomtól eltérően a gépem nem volt lenémítva – új levél érkezésére hívta fel a figyelmemet.
Megnyitottam a fiókot és meglepetten konstatáltam, hogy Böjte Csabától érkezett levél. Beleolvastam. „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” Máté evangéliumából idézett szakasz tartott tükröt elém.
Van ilyen véletlen? Szerintem aligha. Nem kérkedve, őt mellém guggoltatva, csupán a tényszerűség kedvéért említem meg, azért is érintett meg az üzenet, mert személyesen ismerem Csaba testvért. Úgy tíz éve egy egész napot tölthettem el a társaságában, a kisiratosi és különösen a zsombolyai gyermekotthonban tett közös látogatás emléke ma is elevenen él bennem, s bizony szégyenkezve gondolok arra, hogy hiába fogadkoztam, azóta nem kerestem fel a dél-bácskai központot. Többször megfordultam Déván is, ahol ő mindig szeretettel látott, egy alkalommal családostul agapéra invitált. Levélcímet is cseréltünk, így anno rendszeresen megkaptam aktuális intelmeit. Aztán a céges címem többszöri megváltozásával lekerültem a címlistájáról. Úgy két év múltán kaptam tőle ismét levelet.
