„Végre mindenki belátta a sportágban, hogy el kell kezdeni dolgozni.” Az időközben női társszövetségi kapitánnyá avanzsált sikeres vízilabdaedzőből, Cseh Sándorból szakadtak ki eme meglepő szavak az eufória perceiben, miután a magyar férfi-vízilabdaválogatott a 2023-as fukuokai vb-n fennállása során negyedszerre is világbajnoki aranyérmet szerzett. A katarzison felül ez a nagy pillanatok hozadéka: a különben takargatott, mélyről fakadó, tömör, őszinte mondatok kinyilatkoztatása.
Cseh Sándor nem nógatni kívánta a kollégákat, hanem a befejezett, kész művet méltatta ekként: 2023-ban a magyar vízilabdások a férfiszakágban az U15-től a felnőttekkel bezárólag valamennyi világversenyen diadalmaskodtak. A nagy eszmélés origóját könnyen elhelyezhetjük térben és időben: Margitsziget, 2022 júliusa, amikor a magyar válogatott a hazai rendezésű vb-n – vízilabdáról szólva nem erős a határozó – szégyenszemre csupán hetedik lett.
A munkát nem tiltja meg senki, a pólóstársadalom éppenséggel eszmélhetett volna korábban is, hiszen férfiválogatottunk három arany után a 2012-es és a 2016-os olimpián is érem nélkül maradt, de időközben mindig akadt egy-egy dicséretes eredmény (2013-ban vb-arany, 2017-ben vb-ezüst, 2020-ban Eb-arany), amibe lehetett kapaszkodni. Ötkarikás szemmel a tokiói bronz pedig egyenesen fejlődéssel kecsegtetett, annak dacára sikerként fogadta az egész ország, hogy a pólósnemzedékek Rajki Béla óta annak szellemében nevelkednek, hogy az ezüst is kudarc. A hagyományokban gyökerező önhittségen felül a sportág egyre csak gyarapodó anyagi jóléte is elaltatta a veszélyérzetet. Aztán jött a pofon, amiről a sportéletben szeretnénk mindig azt hinni, hogy időben jön. Pedig bunyóban – nem az ökölvívásban… – többnyire az kerekedik felül, aki az első pofont adja, nem pedig kapja.
„Végre mindenki belátta a sportágban, hogy el kell kezdeni dolgozni.”
De szép is lenne, ha Cseh Sándor idén augusztusban megismételhetné e szavakat! Immár női szakvezetői minőségben. Ki ne tudná ugyanis, hogy női válogatottunk a férfival ellentétes utat járt be a tokiói játékok óta, ami Bíró Attila állásába került. Az is nyílt titok, hogy a korábbi kapitány vesztét ugyanaz okozta, mint Märcz Tamásét egy évvel korábban: egyre nehezebben tudta motiválni a játékosait. Akik az olimpiai éremmel, világbajnoki ezüsttel válogatottszinten lényegében elérték a maximumot – női pólóban az Egyesült Államok nagyjából olyan egyeduralkodó, mint kosárlabdában anno a Dream Team –, az egzisztenciájukhoz a válogatott eredménye pedig inkább csak bónuszt ad, de nem határozza meg azt.
Ne ragadjunk le a vízilabdánál, ezen utóbbi jelenség a csapatsportágak többségében általános látlelet a magyar sportban. Rendben, a profi sport úgy működik, hogy a klubok mint piaci szereplők a teljesítményük után fizetnek juttatást a játékosoknak mint alkalmazottaknak, ám amennyiben az európai labdarúgást tekintjük a profi sport etalonjának, akkor nem nehéz belátni, hogy női vonalon a vízilabda, a kosárlabda, a röplabda, de még a kézilabda is messze áll ettől Magyarországon, állami szerepvállalás nélkül e sportágak könnyen amatőr státusba süllyedhetnének. Ha pedig ez a helyzet, akkor úgy lenne szerencsés, sőt igazságos, ha a jövedelmet is az „állami” teljesítmény, tehát a válogatottmezben elért eredmény határozná meg alapjaiban. Nem csupán a sportolók, hanem a vezetők és edzők esetében is.
„Végre mindenki belátta a magyar sportban, hogy el kell kezdeni dolgozni.” Az lenne igazán szép, ha idén augusztusban a magyar sport valamelyik illusztris vezetője, akár Schmidt Ádám sportállamtitkár, akár Gyulay Zsolt, a MOB, akár Csányi Sándor, az MLSZ elnöke, netán közösen ugyanezt elmondhatná.
A törekvések már láthatók, a magyar sportban lezárult a pazarlás korszaka. A rosszul értelmezett presztízs érdekében már nem rendezünk „láthatatlan” világversenyt esztelen költségvetéssel, ami ráadásul egy egész sportágat csődbe visz (lásd 2017-es junior ökölvívó-világbajnokság); egy-egy leleményes és gátlástalan sportvezető már nem tapsolhat el milliárdokat indokolatlanul és átláthatatlanul (lásd teniszszövetség és a még nagyobb bajt megelőzendő inkább veszni hagyott hétmilliárd forintos jogdíj); sőt olyan esemény sem kap automatikusan kormánygaranciát, amelyik pedig a közvélekedés szerint rászolgálna (lásd 2023-as jégkorong-világbajnokság); az akadémia státus már nem jelent magától értetődő bőséget, a támogatásért eredményeket kell produkálni.
A kemény munkát nem lehet megspórolni, önmagában a hagyomány és az anyagi bőség ugyanis nem garancia a sikerre. Nem éppen új keletű és eredeti megállapítás, de a magyar sport jelenére tökéletesen igaz.
2016 különös korszakhatár volt a magyar sport történetében. Labdarúgó-válogatottunk harminc év után szerepelt ismét világversenyen, a riói olimpián szerzett nyolc arany pedig alátámasztotta Magyarország kiemelt státusát a nemzetközi sportéletben. Mégis volt ok az aggodalomra. A nyolc aranyon csupán három sportág (úszás, kajak-kenu, vívás) osztozott, s Márton Anita bronzát leszámítva érmest is csupán ez a trió hozott. A vízilabdán kívül a csapatsportágakban már a kvalifikáció is leküzdhetetlen akadályt jelentett.
A tokiói olimpia a csupán hat bajnoki cím dacára kedvezőbb képet mutatott. Lőrincz Tamás révén újra aranyérmet szereztünk birkózásban, s összesen nyolc sportágban volt magyar érmes. Okkal tekintünk nosztalgiával a szöuli és a barcelonai játékokra, de akkor is csupán nyolc, illetve kilenc sportágból kerültek ki magyar érmesek, igaz, időközben a magyar ökölvívás és súlyemelés menthetetlenül lemorzsolódott, továbbá cselgáncsban és tornában is megismételhetetlennek tűnnek az akkori eredmények.
