„Végre mindenki belátta a sportágban, hogy el kell kezdeni dolgozni.” Az időközben női társszövetségi kapitánnyá avanzsált sikeres vízilabdaedzőből, Cseh Sándorból szakadtak ki eme meglepő szavak az eufória perceiben, miután a magyar férfi-vízilabdaválogatott a 2023-as fukuokai vb-n fennállása során negyedszerre is világbajnoki aranyérmet szerzett. A katarzison felül ez a nagy pillanatok hozadéka: a különben takargatott, mélyről fakadó, tömör, őszinte mondatok kinyilatkoztatása.
Cseh Sándor nem nógatni kívánta a kollégákat, hanem a befejezett, kész művet méltatta ekként: 2023-ban a magyar vízilabdások a férfiszakágban az U15-től a felnőttekkel bezárólag valamennyi világversenyen diadalmaskodtak. A nagy eszmélés origóját könnyen elhelyezhetjük térben és időben: Margitsziget, 2022 júliusa, amikor a magyar válogatott a hazai rendezésű vb-n – vízilabdáról szólva nem erős a határozó – szégyenszemre csupán hetedik lett.
A munkát nem tiltja meg senki, a pólóstársadalom éppenséggel eszmélhetett volna korábban is, hiszen férfiválogatottunk három arany után a 2012-es és a 2016-os olimpián is érem nélkül maradt, de időközben mindig akadt egy-egy dicséretes eredmény (2013-ban vb-arany, 2017-ben vb-ezüst, 2020-ban Eb-arany), amibe lehetett kapaszkodni. Ötkarikás szemmel a tokiói bronz pedig egyenesen fejlődéssel kecsegtetett, annak dacára sikerként fogadta az egész ország, hogy a pólósnemzedékek Rajki Béla óta annak szellemében nevelkednek, hogy az ezüst is kudarc. A hagyományokban gyökerező önhittségen felül a sportág egyre csak gyarapodó anyagi jóléte is elaltatta a veszélyérzetet. Aztán jött a pofon, amiről a sportéletben szeretnénk mindig azt hinni, hogy időben jön. Pedig bunyóban – nem az ökölvívásban… – többnyire az kerekedik felül, aki az első pofont adja, nem pedig kapja.
„Végre mindenki belátta a sportágban, hogy el kell kezdeni dolgozni.”
De szép is lenne, ha Cseh Sándor idén augusztusban megismételhetné e szavakat! Immár női szakvezetői minőségben. Ki ne tudná ugyanis, hogy női válogatottunk a férfival ellentétes utat járt be a tokiói játékok óta, ami Bíró Attila állásába került. Az is nyílt titok, hogy a korábbi kapitány vesztét ugyanaz okozta, mint Märcz Tamásét egy évvel korábban: egyre nehezebben tudta motiválni a játékosait. Akik az olimpiai éremmel, világbajnoki ezüsttel válogatottszinten lényegében elérték a maximumot – női pólóban az Egyesült Államok nagyjából olyan egyeduralkodó, mint kosárlabdában anno a Dream Team –, az egzisztenciájukhoz a válogatott eredménye pedig inkább csak bónuszt ad, de nem határozza meg azt.
