Szarajevót igazából nem lehet elmesélni. Visszajárogat az ember, rácsodálkozik erre-arra, aztán újra és újra ott akar lenni. A volt Jugoszláviában sokan Szarajevót tartották a leg­izgalmasabb, legeredetibb városnak, és magam sem tudom, miért, akik már jártunk itt, v–isszavágyunk. Amikor megkérdezik tőlem, mi olyan csodálatos abban a városban, nemigen tudom összefoglalni, de aki ismeri Szarajevót, azzal talán közös a nyelv, közös az élmény, közös a titok.

Ebben a furcsa városban létezik egy villamos, –amely hosszan, talán háromnegyed órán át is halad. Átszeli az ember Szarajevót, aztán leszáll, ahol éppen dolga akad, legyen az valami jó vendéglő, a bazár vagy éppen a főposta.

Az Ilidža lakótelepen a nyolcvanas években motoros bandák nyomultak, hallgatták a legjobb jugoszláv zenekarok, például a szarajevói Bijelo Dugme dalait, különösen a Lipe cvatut, amire ma is elismeréssel bólintunk. Ma horvát építőmunkások muszlim mecseteket építenek errefelé, merthogy ez a divat járja. A villamos tovább cipel bennünket, egyre terebélyesebb épületeket látunk, itt-ott golyónyomokkal, hiszen a délszláv háború nyomait a mi életünkben képtelenség végképp eltüntetni. Húsz perc alatt besétálhatjuk a központban Szarajevót, karnyújtásnyi távolságra egymástól muszlim mecsetet, ortodox és katolikus templomot, valamint zsinagógát találunk. Egymás mellett terpeszkednek a cifra, keleties épületek és a szocreál betontömbök. Szarajevóban éppen az a jó és a szép, hogy a török cukorkaárustól két percre punkzenét hallasz, nyáridőben pedig rövid szoknyás és hidzsábos lányokat egyaránt érzékel az ember.

Szarajevó fő építésze kétségkívül a Sopronban született Josip Vancaš, aki a századforduló környékén szakmányban gyártotta itt a szebbnél szebb épületeket. Amit létrehozott, a bécsi szecesszió és más modern építészeti stílusok „bosnyákosítása”. Tény, hogy ilyesfajta látnivaló – pláne olykor archaikus környezetben – sehol a világon nincs, mégis együtt dobban a szívünk a horvát mesterrel. Az egyik villamosmegállótól pár lépés a szecessziós főposta, ami lehetne bárhol Budapesten vagy vidéki városainkban. Gavrilo Princip itt lőtte le Ferenc Ferdinándot, persze a szerbek hősét a muszlimok annyira nem szeretik, el is mozdították a jugoszláv időkben idekonstruált lábnyomát, már csak emléktábla mesél régi dolgokról a Latin híd melletti múzeum falán. Magáról a főpostáról nem véletlenül mondta a zenész Goran Bregović, hogy szép város Párizs, persze hogy szép, annál még sincs frankóbb érzés, mint amikor a szarajevói postán sorba áll az ember.

Évekkel később a szerbek körülfogták a várost, betörtek a Grbavica stadionba, felszedték, majd elégették az egyik lelátót, a klub gazdag trófeagyűjteményének pedig örökre nyoma veszett. A másik – nagyobb – stadion mellett temetőben nyugszanak a majdnem négyéves ostrom áldozatai. Akik túlélték, hogy Ratko Mladić emberei a környező hegyekről éjjel-nappal lőnek gyerekekre, nőkre, nyugdíjasokra, mindenre és mindenkire, máig nem felejtik az éhezéssel, nincstelenséggel eltöltött éveket. Amikor az ostrom véget ért, megjelent a bátor Bono és a U2, szuperkoncerttel ünnepelték, hogy végre jöhetnek. Jöhettek volna persze hamarabb is, de akkor nem mertek. Nem úgy Bruce Dickinson, aki akkoriban vált ki az Iron Maidenből, ő nem félt sem a szerbektől, sem a golyózáportól, zenésztársaival roppant cselezés után bejutott az ostromlott városba. Akkoriban nem lehetett plakátozni, így szájról szájra szállt a hír: itt van Bruce Dickinson, ma este buli a pincében! Úgy is lett. Dickinson néhány éve kitüntetést kapott Bosznia-Hercegovinában, hiszen az itt élők akkor is, ma is tudták: az a szabadság, amikor háborúban, vérözönben, szenvedések közepette is arról énekelünk, hogy fontos a hit, az élet, s hogy egymás szemébe tudjunk nézni.

Láttam iráni, török, szaúdi kulturális egyesületek, vallási alapítványok, repülőtársaságok tábláit is, egymással vetélkednek az itteni lelkekért, pedig a boszniai iszlám nem annyira – mondjuk – vahabita, sokkal inkább jugoszláv. Hogy ez pontosan mit jelent, mindenki megértheti, ha a helyszínen tájékozódik.

Odabent a törökös bazár, a Čaršija nyüzsgése fogad bennünket, ahogyan lekászálódunk a villamosról. Itt mindig megpihenek, teát szoktam inni, bosnyák ételeket fogyasztok (nem mondom meg, hogy hol, mert akkor nem tudok majd leülni a kedves olvasóktól). Bevallom, régebben lehúztam néhány Sarajevsko sört is, ami persze nem olyan jó, mint a szerb Jelen, de mindegy, bajban a szükség az úr. A Čaršijáról még nemigen távoztam el úgy, hogy ne vettem volna valakinek török édességet, a komolyabb barátok pedig kávéfőzésre alkalmas džezvát kapnak. Azon is el szoktam morfondírozni, vajon kinek az ötlete volt, hogy a bosnyák–magyar nyelvtanleckéket ezzel a mondattal indítsa: „I pitam se, je li slučajno da ste bili Ministar Unutrašnjih Poslova kada je bandit Pisciotta ubijen otrovanom kafom?” (Azon tűnődöm, véletlenül nem Ön volt a belügyminiszter, amikor az elítélt Pisciottát mérgezett kávéval megölték?)”.

Mindegy, kávézzunk, együnk egy kis baklavát a félreeső kis utcában, a „tuti helyen”. Felhős az ég, talán elered az eső. Valahonnan lágy dallamot fúj felénk a szél, csevap és burek terjedő illatát is érzem. Boldogok vagyunk, nem is tudom, miért. Itt valamiért hozzáfér az ember az élet teljességéhez, vígan parolázunk az örökkévalósággal. Lokumot rágcsálunk a kávé mellé, és szentül megfogadjuk, hogy politikáról most nem beszélünk, mert egyébként tényleg miért is kellene. 

Ami zajlik, ami látszik, úgyis eléggé elkeserítő, hazudhatják ugyan végső békének a harmincéves tűzszünetet a szivárványos zászlósok.

Mert igen, ez ilyen egyszerű, felesleges túlbonyolítani. Aztán kanyarog velünk a taxi a dombok között, az eső elered, bemenekülünk az üvegajtók mögé, és derűsen lesünk kifelé, hátha valóságos szivárvány tűnik fel a komor hegyek oltalmában. Megérkeztünk, itt voltunk, visszajövünk. Másképp nem is lehetne reményt gyűjteni.

Borítókép: Szarajevó madártávlatból (Forrás: Wikipedia/Julian Nitzsche)