Odabent a törökös bazár, a Čaršija nyüzsgése fogad bennünket, ahogyan lekászálódunk a villamosról. Itt mindig megpihenek, teát szoktam inni, bosnyák ételeket fogyasztok (nem mondom meg, hogy hol, mert akkor nem tudok majd leülni a kedves olvasóktól). Bevallom, régebben lehúztam néhány Sarajevsko sört is, ami persze nem olyan jó, mint a szerb Jelen, de mindegy, bajban a szükség az úr. A Čaršijáról még nemigen távoztam el úgy, hogy ne vettem volna valakinek török édességet, a komolyabb barátok pedig kávéfőzésre alkalmas džezvát kapnak. Azon is el szoktam morfondírozni, vajon kinek az ötlete volt, hogy a bosnyák–magyar nyelvtanleckéket ezzel a mondattal indítsa: „I pitam se, je li slučajno da ste bili Ministar Unutrašnjih Poslova kada je bandit Pisciotta ubijen otrovanom kafom?” (Azon tűnődöm, véletlenül nem Ön volt a belügyminiszter, amikor az elítélt Pisciottát mérgezett kávéval megölték?)”.

Mindegy, kávézzunk, együnk egy kis baklavát a félreeső kis utcában, a „tuti helyen”. Felhős az ég, talán elered az eső. Valahonnan lágy dallamot fúj felénk a szél, csevap és burek terjedő illatát is érzem. Boldogok vagyunk, nem is tudom, miért. Itt valamiért hozzáfér az ember az élet teljességéhez, vígan parolázunk az örökkévalósággal. Lokumot rágcsálunk a kávé mellé, és szentül megfogadjuk, hogy politikáról most nem beszélünk, mert egyébként tényleg miért is kellene. 

Ami zajlik, ami látszik, úgyis eléggé elkeserítő, hazudhatják ugyan végső békének a harmincéves tűzszünetet a szivárványos zászlósok.

Mert igen, ez ilyen egyszerű, felesleges túlbonyolítani. Aztán kanyarog velünk a taxi a dombok között, az eső elered, bemenekülünk az üvegajtók mögé, és derűsen lesünk kifelé, hátha valóságos szivárvány tűnik fel a komor hegyek oltalmában. Megérkeztünk, itt voltunk, visszajövünk. Másképp nem is lehetne reményt gyűjteni.

Borítókép: Szarajevó madártávlatból (Forrás: Wikipedia/Julian Nitzsche)