A gondolkodó, tudatosan döntő polgároknak ezért is tanácsolom újra meg újra, hogy ne veszítsük szem elől fő céljainkat és érde­keinket, s fásultságból, egyéni keserűségek okán vagy csak simán a napi rutint járva ne engedjük ki a kezünkből a kezdeményezést! Ne feledjük el, mennyit kellett küzdeni a valódi rendszerváltoztatásért, a fél évszázadon keresztül pöffeszkedő elvtársak és tanácselnökök kiszorításáért, az elnyomás, az igazságtalanság felszámolásáért, a mindent belepő szürke por kitakarításáért.

A Fidesz vezette nemzeti-polgári szövetség a 2006-os helyhatósági győzelemcunami, majd a 2010-es kormányváltást követő alkotmányos és morális reformok révén új politikai kultúrát, egy sajátos, hungarikumszámba menő kormányzati rendszert teremtett. Természetesen nem abban az értelemben, ahogyan azt Magyar Péter szövegírói vagy David Pressman elképzeli, 

Így a fékek és egyensúlyok hamis rendszerére építő liberális demokrácia helyett fokozatosan egy új rendszer jött létre, melyben a hatalomgyakorlás a politikai kormányzás és az önkormányzatiság között oszlik meg. Nem véletlen, hogy ebben az apránként kimunkált, új rendben, ebben a plebejus, illiberális demokráciában az ispán és a polgármester közösen képviseli az államot, a közszférát. A legtávolabbi hivatalokban sem megkerülhető kormányzati erőt a politikai szövetség masszív parlamenti többsége adja, míg a helyi érdekeket az önkormányzat érvényesíti, közvetlenül és személyesen felelve a választóknak. A két erő közti határmezsgye helyes kijelölése persze örök vita – jogos – tárgya, így például én sem hiszem, hogy a városi múzeumot vagy a helyi útfejlesztést Budapestről kellene felügyelni, miközben az országos szolidaritáson alapuló egészségügyi ellátórendszernél vagy a minden gyereknek járó közoktatás terén valóban jobb, ha erős kormányzati irányítás érvényesül. 

Az is biztos, hogy a sokáig fontos szerepet betöltő és ma is príma emberekkel teli vármegyei önkormányzatoknak több jogkört kellene (vissza)adni. Legalább annyit, amennyit a fővárosi önkormányzat birtokol.

Mindenesetre a fentiekből következik, hogy a helyhatósági választásnak nem lett kisebb a tétje, s ezért fontos, hogy az önkormányzatok ne váljanak a dollárbaloldal komisszárjainak a játszóterévé, sem pedig a központi kormányzás kinyújtott csápjává, hanem valóban a helyi érdeket képviseljék.

Természetes folyamat, hogy mióta a dollárbaloldal a legkülönfélébb színekkel álcázza magát, a mieink még inkább nyílt sisakkal küzdenek. Így lett a narancssárga pártlogó a hitelesítő pecsét a jelöltek plakát­jain, ami világossá teszi, hogy ki a nemzeti oldal valódi favoritja. A Fidesz–­KDNP-s támogatás, a választókerületi elnökökkel való együttműködés mégsem járhat alávetett szereppel. Egy jó önkormányzati politikus települése érdekében sáfárkodik a kormányzati és pártkapcsolataival, de sosem feledi, hogy a hivatali szobájából kilépve a helyi polgárok kérdő tekintete várja, az ő bizalmukért kell újra és újra – tettekkel, jó döntésekkel – megharcolnia.

Elsőre kissé furcsának tűnhet, hogy mindezt egy olyan politikus szavaival támasztom alá, aki most a kormányzati akarat legmesteribb képviselője és végrehajtója: Rogán Antaléval. Mégsem oktalanul teszem. 2006. október 18-án, a gyurcsányi machinációk révén felprédált tévészékház üszkös épületének szomszédságában, a Kossuth téren a hónap elején megtartott önkormányzati választás egyik bravúros győztese, Rogán Antal szólalt fel. Az őszödi beszéd kiszivárgása után egy hónappal, de még a rendőrterror október 23-i kicsúcsosodása előtt ultimátumot adtak Gyurcsánynak a távozásra. Ő persze nem élt evvel, újra maga köré manipulálta a szocikat, az SZDSZ hűségét pedig szokás szerint a mi pénzünkből fizette ki, így a kormányváltásra még négy évet kellett várni. 

Az akkor 34 éves Rogán – a Belvárosban zajló drámai jelenetek ellenére – helyi szövetséget tudott létrehozni a nemzeti oldal és a változásban érdekelt baloldaliak között, mintegy a mai nemzeti együttműködés előképeként, így legyőzte a múlt embereit.

Ilyen előzmények után – a Magyar Nemzet korabeli tudósítása szerint – így érvelt a Kossuth téren: „Az október 1-jei választások és a mai sorsfordító események legfőbb tanulsága, hogy abból a slamasztikából, amibe a Gyurcsány-kormány vezette az országot, csak együtt bírjuk kirángatni – baloldaliak és jobbolda­liak egyaránt. Amit a Gyurcsány-kormány tett, nem a józan, tisztességes gondolkodású baloldali szavazók tudtával és jóváhagyásával, hanem csak a nevükben tették, s ezzel a józan gondolkodású baloldaliak többsége nem is ért egyet. A II. világháború óta Magyarország először 1956-ban lépett a történelem főutcájára, másodszor 1989–90-ben, s most újra a történelem főutcáján járunk, az ország ismét megmutatta: különbséget tud tenni igazság és hazugság között […] A kerület lakói, balolda­liak és jobboldaliak, konzervatívok és liberálisok, vagy épp, ahogy mondani szokták, belgák, semlegesek példamutatóan helytálltak ebben a nehéz helyzetben.”

Akkor, 2006. október elsején született meg az új nemzeti összefogás, amely végül elsöprő diadalt aratott a böszmekormányzás fölött. Ez az egység, a különféleképp gondolkodó, olykor kritikus, de mégis nemzeti érzelmű magyarok széles szövetsége máig kitart. Június 9-én ezt a fáradságos munkával kialakított sajátos magyar utat kell újra megvédenünk.