Emmanuel Macron francia elnök három évvel ezelőtt, egy gyenge pillanatában beismerte, hogy a franciák 1966 és 1996 között gonosz dolgokat műveltek Francia Polinéziában, azt megelőzően pedig a Szahara algériai területein. Az Algériában, illetve a csendes-óceáni Mururoa és Fangataufa korallzátonyokon végrehajtott, kétszáznál több atomkísérlet miatt a térségek lakói közül sokan kaptak rákbetegséget okozó sugárterhelést.
Három éve az elnök bevallotta, hogy a kísérleteket azért nem Creuse-ben vagy Bretagne-ban hajtották végre, mert ezek a helyek a franciákhoz közel, míg a kiszemelt helyek kellőképp messze vannak. A nemzetközi tiltakozások és követelések hatására – pár évtizedes késéssel – a francia kormány több millió eurós kártérítést ajánlott fel a károsultaknak, de ezt csak részben teljesítette.
Az egykori helyszínválasztással kapcsolatos beismerés nyomán arra gondolhatnánk, hogy a franciáknak fontosabbak a francia életek, mint a távoli vidékeken élő embereké. Eltelt azonban három esztendő, és Macron elnök már francia csapatokat küldene Ukrajnába, azért, hogy jó eséllyel elhulljanak az oroszok elleni háborúskodásban. Ezek után jó lenne tisztán látni, hogy az elnök végül is miként viszonyul a francia életekhez.
Franciaország atomhatalom. Az említett atomkísérletek miatti − bocsánatkérést amúgy nem tartalmazó − nyilatkozatot követően várhatnánk, hogy Macron bölcsebb politikussá vált, és legalább az atomháború kérdéséről megfontoltan beszél. Ez azonban hiú remény, mivel nemrég még a csapatküldés ötletét is überelni tudta. Kilátásba helyezte a francia nukleáris fegyverek bevetését az orosz fenyegetéssel szemben, ami csak annyiban logikus elképzelés, hogy az orosz front sem Bretagne-nál húzódik.
Tegyünk le mindent az asztalra, és nézzük meg, mi véd meg minket hitelesen
– idézte Macron szavait a Politico. Nos, az elnök kitehetne az asztalra körülbelül háromszáz nukleáris robbanófejet az oroszok öt-hat ezer darabjával szemben. Igaz, szóba hozta az amerikai atomarzenált is, de ezzel együtt nem világos, hogy mi lehet a célja.
Ha be akar vonulni a történelembe, akkor ez érthető. Nyilván abból indul ki, hogy a franciáknak százévenként kell egy olyan hódító, mint Napóleon, vagy legalább egy olyan államférfi, mint Clemenceau, aki Európa keleti térfelén képes volt átrajzolni az államhatárokat. Igaz, végül mind a kettő csúfosan megbukott.
A jelenlegi francia elnök felismerte, hogy a franciák jó ideje kiszorultak a nagyok játékaiból, és ha nem talál ki valamit, elszürkülnek, észrevétlenné válnak. Macron ma „bátran” kijelenti, hogy Franciaország kész megtámadni Oroszországot. Tudjuk, annak idején Bonaparte Napóleon, a császár és egyúttal nagy hadvezér is fejébe vette Oroszország meghódítását.
Napóleon nem volt olyan előnyös megjelenésű, mint Macron, viszont korának legtehetségesebb és legsikeresebb hadvezére volt. Korszerűen kiképzett, felszerelt és vezetett hadseregével sorra legyőzte európai ellenfeleit – köztük a győri csatában bennünket is. Macron már abban is különbözik tőle, hogy nem szeretné személyesen vezetni a francia sereget. A másik számottevő különbség, hogy Napóleon hadserege, a Grande Armée létszáma meghaladta a hatszázezer főt, míg Macron körülbelül húszezer katonát tudna küldeni egy éven belül. A dicsőségesnek ígérkező oroszországi hadjárat végére a császár csupán vezérkarának és testőrségének maradványával és mindössze ezer fegyelmezett katonájával tudott német földre vergődni. Manapság vajon miben bíznának a franciák?
Ha Macron azt reméli, hogy egyszer majd Európa erős politikusaként szerepel a történelemkönyvekben, akkor nagyon rossz úton jár. Megjósolhatjuk, hogy soha nem lesz belőle sem Napóleon, sem Clemenceau, sem Charles de Gaulle, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ukrajnai háború elsősorban az Egyesült Államok globalista érdekeit szolgálja, ennélfogva az oroszellenes háborúpártiság az Egyesült Államokat erősíti, nem pedig Európát.
Napóleon és De Gaulle más-más eszközökkel és végeredménnyel, de egy erős és független Franciaország megteremtéséért küzdött. Macron ennek az ellenkezőjét teszi. Megtámadná Oroszországot, és próbálja meggyőzni Olaf Scholz német kancellárt a Taurus rakéták átadásának nagyszerűségéről. Sajnos a lengyelek is keménykednek – tisztelet a kivételnek −, akik külügyminiszterükkel, Radoslaw Sikorskival az élen tapsolnak Macronnak, és üdvözlik Joe Biden amerikai elnök döntését, amely lehetővé tette nagy hatótávolságú rakéták küldését Ukrajnába.
Csakhogy ez a fajta gátlástalanság és felelőtlen szájhősködés súlyosan veszélyezteti Európa biztonságát és növeli a kontinens lakóinak gondjait.
A szerző író, újságíró
