Kínában a nyúl után a sárkány következett, New York meg idén is tele van patkányokkal. A baj nem új keletű, viszont a gyógyír évek óta késik, a városban becslések szerint mintegy hárommillió barna patkány szaladgál szabadon, ami egyre súlyosabb egészségügyi problémákat is felvet. Pestisjárvány ugyan nem dúl, de a leptospirózis már a kapukon belül van, a patkányok vizeletével való érintkezés által terjedő megbetegedések száma jelentős mértékben emelkedik. Olyannyira, hogy a város polgármestere elérkezettnek látta az időt a krízis kezelésére. Amire persze többféle lehetőség is kínálkozik, de a méreg kihelyezése aggályosnak tűnik, és egy másfajta lavinát indíthatna el, de egy százezres, jól képzett macskahadsereg rövid időn belüli felállítása sem tűnik kivitelezhetőnek.
Eric Adams ezért aztán bejelentette, hogy
szeptemberben Nemzeti városi patkánycsúcs elnevezéssel konferenciát tartanak rágcsálóügyben, amelyre a helyi erőkön kívül meghívják Boston, New Orleans és Seattle legjobb szakembereit is, „hogy jobban megértsék a városi patkányokat és azt, hogy miként lehet kezelni a populációjukat”.
Kathleen Corradi, New York City rágcsálócsökkentési igazgatója, ismertebb nevén a patkánycár, üdvözölte az ötletet, és hozzátette, hogy a város büszke arra, hogy otthont adhat a rendezvénynek, mivel „annak ellenére, hogy legközelebbi városi társaink, meglepően kevés kutatás van a városi patkányokról és kezelésükről”. Eric Adams pedig sajtóközleményében kiemelte, hogy „a legjobb módja az ellenségünk legyőzésének, ha megismerjük”.
Mindketten gyönyörű, kifinomult, mondhatnánk érzékeny szóhasználattal éltek tehát, de úgy tűnik, mégsem voltak elég óvatosak.
A radikális állatvédők ugyanis azzal a váddal illették a városvezetőt, hogy „gazemberré teszi a patkányokat” (bármit is jelentsen ez), és ugyanezzel a lendülettel felszólították, hogy „mutasson kedvességet és tiszteletet minden New York-i lakos iránt”. És ha már adódott a lehetőség, azt is közölték menten, hogy küldenek egy „empátiakészletet” a polgármesternek, amely tartalmaz egy „A patkányoknak jogaik vannak” feliratú bögrét és egy lépésről lépésre útikalauzt az együttérzéshez.
Na szóval az van, hogy jól kivehetően végképp megtébolyodtak a srácok.
Lehet persze, hogy az egész úgy, ahogy van – mínusz a patkányok, mert azok vannak –, jókedvű, betépett trollok műve, esetleg az orosz titkosszolgálat dezinformációs szakosztálya bujkál a háttérben, de már maga a dolog, hogy mindez hihető, egyszerre mutatja a helyzet komolyságát és a valóság abszurditását. Mert persze most lehetne méltatni a patkányok elévülhetetlen érdemeit, hogy milyen találékonyak és mekkora túlélők, és lehetne viccelődni, hogy a mókusok sem sokkal szebbek náluk, csupán jobb a PR-juk, majd leszögezhetnénk, hogy bizonyos nézőpontból a patkány olyan, mint a medve, tehát nem játék, de emlékezzünk.
Alig pár évvel ezelőtt még jókat derültünk az elmebaj mindazon megnyilvánulási formáin, amelyek aztán csőstül jöttek a nyakunkba, hogy az arcunkra zsibbasszák a mosolyt. Félreértés ne essék, aki nálam zöldebb, azt nagyon megverhették.
De ha ennél az ökonáci virblinél nem húzzuk meg vastag filccel a határainkat, hipp-hopp elrepül néhány esztendőcske, és ha addig valamelyik főkretén nem hozza ránk az utolsó villanást, azon kapjuk magunkat, hogy szaladgálhatunk a bíróságra,
mert hirtelen felindulásból potrohon röffentettünk egy csótányt, vagy röptében a legyet, sorozatosan zaklattuk a büdösbogarakat, esetleg tiszteletlenül viselkedtünk egy kullanccsal. De ha már villanás, mondjuk taktikailag.
Ez az egész meg úgy kezdődött (már ez a része), hogy először sisakokat küldözgettek, aztán stukkereket és tankokat, most meg katonákat akarnak és azt, hogy a fegyvereket oroszországi célpontokra is irányíthassák. A magam részéről, amennyire csak lehetséges, igyekszem kivonni az elmém csapatait a háborús hisztériából. Ugyanakkor érzem, hogy kezdek kijönni a béketűrésből.
De még mindig szelíden lenne egy építő jellegű javaslatom Macron úrnak. Búcsúzzon el szépen a családtól és húzzon el Ukrajnába harcolni, ha már ennyire viszket a valaga. És ha csak teheti, vigyen magával még egy embert, mondjuk Jens Stoltenberget. Ő ugyan nem biztos, hogy kibírja az utat ebben a nagy melegben, de egy próbát megér. A gyerekeinkről és az unokáinkról pedig leszállni, de rögvest, amíg még kislányos a hangom.
Egyébként egy sebtében kiképzett civil túlélési ideje az orosz fronton momentán három nap. Ahogy így elnézem őket, Macroné három óra, Stoltenbergé három perc. Sok szerencsét!
